München (2005)

Nehéz elképzelni, hogy egy kifejezetten izgalmas történetet elmesélő, remekül megcsinált, világsztárokat felvonultató Steven Spielberg-film nem arat egyértelmű sikert – pedig ez történt a München esetében. Amely az 1972-es müncheni olimpián izraeli sportolókat meggyilkoló palesztin terroristák utáni hajszát mutatja be.

Spielberg azt mutatja meg, hogyan változtatja meg őket mindez – és azt, hogy közelebbről is megismerik az ellenséget, akik valahol ugyanolyan emberek, mint ők. És a végén már nem sokban különböznek az igazi terroristáktól, legfeljebb annyi a különbség, hogy nekik minden költségükről számlát kell kérniük. Na ezt nem vette be számos befolyásos amerikai cionista szervezet gyomra, akik a film elleni bojkottra szólították fel híveiket, és ennek köszönhető, hogy az amúgy 7 Oscarra jelölt film anyagilag bukás lett.

Mennyei Királyság (2005)

Ridley Scott újabb filmmel képviselteti magát a listán, de ezúttal teljesen más okból. A keresztes hadjáratok idején játszódó film sodró, lendületes, látványos, és mi el tudtuk fogadni a szerephez valóban kissé cingár Orlando Bloomot a valóban élt Balian de Ibelin szerepére, aki egyszerű kovácsból lett Jeruzsálem védelmezője. A Marokkóban forgatott film hatalmas siker lett a Közel-Keleten, mert

méltó ellenfelekként ábrázolja a muszlimokat, akik ekkor sok szempontból magasabb kultúrát képviseltek.

Scott valóban törekedett arra, hogy árnyalt képet mutasson a korról, de figyelt a kalandra, és kapunk egy szerelmi szálat is a gyönyörű Eva Greennel. A gond máshol volt: a megrendelő stúdió rövidebb, de velősebb filmet akart, és bő 45 percet kivágattak az eredeti verzióból, és ez két problémát vet fel. Az újravágásnak mindig híre megy, ami rossz sajtót generál, egy ekkora vágás pedig történetszálakat csonkít meg, egyensúlyokat borít fel, hiányérzetet teremt. Ez meg is látszott a bevételen!

Levelek Ivo Dzsimáról (2006)

Clint Eastwood a Csendes-óceáni hadszíntéren Ivo Dzsima apró szigetéért vívott véres csatát egyszerre forgatta le két külön filmben. Alig pár hét különbséggel mutatták be 2006 elején a harcokat az amerikai szemszögből láttató A dicsőség zászlaját és a japán felet megszólaltató Levelek Ivo Dzsimárólt, és az utóbbi a jobb darab. Az amerikaiak már közel járnak Japánhoz, és az apró vulkáni szigetre azért volt szükségük, hogy repülőgépeik az anyaországot bombázhassák. A sziget védelmével a világlátott, művelt Kuribayashi tábornokot (Ken Watanabe) bízzák meg, akinek nemcsak az ellenséggel,

de saját fanatikus, embereik életét feleslegesen eldobó tisztjeivel is meg kell küzdenie,

miközben tudja, hogy semmi esélye a győzelemre. Bár mindkettő remek kritikákat kapott, a két film közül csak A dicsőség zászlaja lett anyagilag is sikeres – a sokak szerint sokkal jobb Levelek..-ben viszont nem voltak nagy sztárok és feliratozva kellett nézni, ami Amerikában nem hoz be sok nézőt, sajnos.

Némaság (2016)

Martin Scorsese  nem először veszi elő a hit és az ahhoz kapcsolódó kétely kérdését, hiszen az annak idején oly nagy botrányt kiváltó Krisztus utolsó megkísértése is erről szólt. Hőse két portugál jezsuita szerzetes (Andrew Garfield és Adam Driver), akik a XVII. század derekán, a legnagyobb keresztényüldözés közepette érkeznek Japánba, hogy felkutassák mentorukat, Ferreira atyát (Liam Neeson), akiről az a hír terjedt el, hogy megtagadta a hitét. A Némaság megkövetel egyfajta áhítatot, némi előzetes bizalmat, hogy a valódi mondanivalót lássuk, ha ez nincs meg, akkor a hibákat látjuk, az önismétlést és a sokáig egy helyben ragadást. Ami pedig legalább ennyire fontos.

Ez pont olyan film, aminek élvezetéhez némi történelmi ismeret is kell,

e nélkül nincs meg a „szövegkörnyezet”, nem tudjuk, mi vezényli a japánok kegyetlennek tűnő, de valójában az ország önállóságát szolgáló döntését, hogy betiltsák a kereszténységet. Ha ez sem lett volna elég, ezúttal a hangos tiltakozás és a botrány is elmaradt, ami annak idején oly nagy ingyenreklámot csinált a Krisztus utolsó megkísértésének…

Testvérlövészek (2018)

Egy jó westernnel és remek szereposztással nem lehet hibázni, gondolhatnánk. A francia Jacques Audiard (Rozsda és csont, A próféta) is így gondolta, és talán ezért nem fáradt azzal, hogy rendes történetet írjon – megelégedett véres és vicces, de leginkább furcsa jelenetek összefűzésével. Hősei a címbéli Sisters fivérek - The Sisters Brothers -, és már ez a cím önmagában elvitt egy rakás nézőt, és akkor már a borzalmas magyar címről nem is beszéltünk. Maga a film két testvér, Eli és Charlie Sisters (Joaquin Phoenix és John C. Reilly) kalandjairól szól a nagy kaliforniai aranyláz idején, és ők ketten

lőnek, aranyat keresnek, isznak, de leginkább veszekednek.

És végső soron erről szól a film. Mármint a lehető legfurcsább helyzetekben való veszekedésről, testvéri rivalizálásról és váratlan humorról. Persze vannak pisztolypárbajok, véres összecsapások, meg ami kell egy westernhez, de látszik, hogy ezeket aligha lehet komolyan venni, és nem csak Audiard részéről meglepő ez a felállás, de Joaquin Phoenixet sem sokszor láttuk sokat bohóckodni. És ez az egész egy olyan bizarr filmet eredményezett, ami a művészfilmes fesztiválokon iszonyú népszerű volt – a mozikban pedig egyáltalán nem.

Z: Az elveszett város (2016)

 A jónevű James Gray (A bűn állomásai, Az éjszaka urai) kalandfilmje akkora bukta lett, hogy nem is került világszerte moziforgalmazásba, és annyira rosszul teljesített, hogy még a nagy streaming szolgáltatók sem vették fel kínálatukba. Ami azért furcsa, mert

a kritikusok által agyondicsért, rendkívül izgalmas történet arról a felfedezőről szól, akiről állítólag Indiana Jonest is mintázták.

Percival Fawcett ezredes (Charlie Hunnam), az egykori tüzértiszt, aki a brit birodalom számos pontján szolgált, és végigharcolta az első világháborút, az Amazonas medencéjének egyik legismertebb felfedezője volt, akit korának tudósai ugyan megpróbáltak nevetségessé tenni, de a közönség számára egy hős volt – amíg el nem tűnt, mikor az általa csak Z-ként emlegetett elveszett város kutatására indult. Robert Pattinsont láthatjuk a főhős hű társaként, a fiát Tom Holland játssza, a feleségét Sienna Miller, és ennek fényében még furcsább, hogy a filmre nem volt kereslet. Igaz, valamiért minden reklám nélkül került a mozikba, és ez a legtöbb esetben felér egy halálos ítélettel, pláne egy kevésbé ismert történet megfilmesítésénél.

Az utolsó párbaj (2021)

Minden adott volt a sikerhez – papíron. Ridley Scott fantasztikus történelmi filmeket tudhat maga mögött, a feldolgozott történet, egy valóban megesett véres párbaj, amelyben egy lovag a felesége becsületén esett foltot törölte le, izgalmas téma. Ehhez Scott olyan húzóneveket szerzett, mint Matt Damon, Ben Affleck és Adam Driver, a kész film pedig a Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be, és igen jó kritikákat kapott (a PORT.hu recenziója itt olvasható el). Ez sem tudta azonban megmenteni Az utolsó párbajt attól, hogy ez legyen az év egyik legnagyobb pénzügyi katasztrófája a mozikban. A 100 millió dollárból leforgatott film, amelytől az remélték, hogy ez lesz „az új Gladiátor”, bevétele

alig érte el a 10 millió dollárt az amerikai jegypénztáraknál,

és világviszonylatban is csak 27 millió dollárig jutott. Bár a rendező mást hibáztat, nem nehéz pontosan megmondani, mi volt az, ami elriasztotta a nézőket: az arcszőrzet és a frizura. Tessék megnézni Matt Damont és Ben Afflecket: egyszerűen hülyén néznek ki, még akkor is, ha esélyes, hogy a dolog így pont korhű, de a nézők komoly filmben nem akarnak idétlenül kinéző sztárokat nézni.