Egy klasszikus film remake-elése mindig veszélyes vállalkozás. Ha az új verzió ugyanazt a tónust akarja belőni, mint az eredeti, akkor a saját létjogosultságát is megkérdőjelezi, ha viszont nagyon elszakad a forrásanyagtól, akkor már nem ugyanaz a történet. Tudunk mondani a közelmúltból is példát a felesleges, az eredeti gondolatiságát megközelíteni képtelen remake-re is (ilyen volt a 2008-as A nap, amikor megállt a Föld vagy a 2012-es Az emlékmás). Ez persze nem jelenti azt, hogy egy klasszikus újrafeldolgozása soha nem jó ötlet. Egy remake-nek lehetősége van arra, hogy javítsa a vizuális érzékenységet, frissítse a tematikus kontextust, vagy más szemszögből mesélje el a történetet. Íme néhány példa azokra a remake-ekre, amelyeket megérte elkészíteni.

A légy (1986)

Az 1958-as A légy egy tökéletesen szórakoztató B-film, kreatív speciális effektekkel, szolid jump scare-ekkel, és egy érdekes trükkel. Az 1950-es évek sci-fi filmjeinek mezőnyében mégsem számít klasszikusnak. Nem úgy a remake, amelyet David Cronenberg készített 1986-ban, és amelyben

az átdolgozott alapkoncepciót egy erőteljes emberi tragédiára futtatta ki.

A film azt mutatja be, hogy a Jeff Goldblum által alakított tudós hogyan veszíti el fokozatosan emberi mivoltát, de ahelyett, hogy ezt a sztorit olcsó ijesztgetések forrásaként használta volna, Cronenberg a betegség kegyetlenségét mutatta be. Borzasztó látni, ahogy egy ilyen szerethető karakter átalakul egy olyan szörnyeteggé, akit már nem ismerünk fel.

A remake lett egyébként az első és egyetlen alkalom, hogy egy Cronenberg-film Oscart érdemelt (a legjobb maszk kategóriában kapta), és nem mellesleg elindította a főszerepet alakító Jeff Goldblum karrierjét is.

A dolog (1982)

John Carpenter scifi-horrorja John W. Campbell Jr. 1938-as, Who Goes There? című novelláján alapul, amiből azonban már sokkal korábban, 1951-ben készült egy feldolgozás A lény – egy másik világból címmel, így A dolog egyszerre tekinthető az elbeszélés adaptációjának és a film remake-jének. S miközben az 1951-es verzió is egyértelműen jól sikerült alkotás, az 1982-es film (a kezdeti bukás után) az évek során klasszikussá, sőt a nyolcvanas évek egyik legnagyobb hatású horrorfilmjévé vált (köszönhetően Carpenteren kívül Stan Winston speciális effektesnek is), ami

annyira elfeledtette a korábbi változatot, hogy sokan még a létezéséről sem hallottak.

Az alapműnek egyébként 2011-ben elkészült egy újabb variációja, szintén A dolog címmel, női főszereplővel (Mary Elizabeth Winstead), amit hivatalosan folytatásként hirdettek, de aki látta a filmet, pontosan tudja, hogy valójában itt is egy rejtett remake-ről van szó.

Világok harca (2005)

George Pal 1953-as Világok háborúja című filmje H.G. Wells klasszikus regényének koncepcióit újragondolva a második világháború utáni Amerika káoszát tárta fel. Bár ez a változat forradalmi speciális effekteket vonultatott fel, nem öregedett jól. Steven Spielberg 2005-ben újra nekifutott a klasszikus regény adaptációjának, és akárcsak az 1953-as film esetében, Spielberg változata is az aktuális politikai légkörre adott válasz volt. 

A 9/11 utáni világban semmi sem volt félelmetesebb, mint a városközpontok tömeges elpusztítása. Spielberg filmje egy idegen inváziót képzelt el terrorista fenyegetésként, amely megbénítja a világ kormányainak infrastruktúráját. A legokosabb döntés, amit Spielberg a forgatás során hozott, az volt, amikor

rájött, hogy ki legyen az igazi gonosztevő: miután a világ káoszba borul, az emberek lesznek a legfélelmetesebbek.

 Bár már 17 éve készült, ez a film még a mai blockbuster mezőnyben is simán megállná a helyét, és nemcsak a mesteri rendezés és az elképesztő látványvilága miatt, hanem mert Tom Cruise igen meggyőzően alakítja benne a családjáért aggódó átlagembert.

A testrablók támadása (1978)

Az 1953-as Világok háborújához hasonlóan az eredeti, 1956-os A testrablók támadása is a korszak néhány fontos politikai kérdésével foglalkozott. Az embereket testét megszálló idegen lények koncepciója ostobaságnak tűnhet, de az amerikaiak a hidegháború alatt valóban gyanakodtak egymásra. Az idegenekkel kapcsolatos paranoia hasonló volt, mint a kommunista szimpatizánsoktól való félelem a "vörös riadalom" idején. Amikor Philip Kaufman rendező 1978-ban elkészítette a remake-et, úgy döntött, hogy hasonló témákat dolgoz fel ő is, mivel az 1970-es évek is egy olyan évtized volt, amely egy sor politikai botrányt követően intenzív paranoiával telt. 

A korszak számos politikai thrillere foglalkozott a megfigyelés témájával. Kaufman változatában a tudós Matthew Bennell (Donald Sutherland) csodálkozva észleli, hogy közeli ismerősei sorra megváltoznak - mintha csak kicserélték volna őket. És úgy tűnik, egyre többen vannak az idegen akarat hatása alatt álló bábok, és egyre kevesebben a valódi emberek. Lassan már senki sem bízhat senkiben, ám a támadást mégis meg kell állítani.

12 majom (1995)

Az 1962-es La Jetee című francia rövidfilm az időutazásos fikciók egyik legnagyobb hatású alkotása. A 28 perces film Párizs egy poszt-apokaliptikus, disztópikus változatát mutatja be, egy névtelen foglyot (Davos Hanich) követve, akit visszaküldenek az időben a harmadik világháború előtti gyermekkorába. Az Orly repülőtéren egy rejtélyes nő (Hélène Châtelain) gyermekkori emlékei megszállottjává válik. A film zseniális a maga egyszerűségében, a történetet szinte kizárólag állóképek és hangalámondás segítségével meséli el.

Terry Gilliam, a Brazil rendezője a 12 majom című sci-fi-ben bővítette ki a történetet, főszerepben Bruce Willisszel, aki egy olyan jövőbél érkezett férfit alakít,  akinek egy gyilkos járvány eredetét kell kinyomoznia, csakhogy balszerencséjére nem a megfelelő időpontba érkezik – még az I. világháború lövészárkaiban is jár véletlenül -, és elmegyógyintézetbe zárják. Bár a férfi már önmagában is elkezd kételkedni, szerencsére akad egy pszichológusnő (Madeleine Stowe), aki felfigyel rá. Brad Pitt alakítja a kissé hibbant környezetvédő srácot, és a színész az első Oscar-jelölését be is gyűjtötte ezért a szerepért.

Dredd (2012)

A Dredd bíró képregénysorozat 1995-ös adaptációja minden idők egyik legkiábrándítóbb szuperhősfilmje. Ahelyett, hogy tiszteletben tartotta volna a karakter komor eredetét, kaptunk egy 12 egy tucat-típusú Sylvester Stallone-akciófilmet. A 2012-es Dredd minden tekintetben előrelépés volt.

A rendező, Pete Travis tökéletes múltidézést hozott össze.

Urban és a telepatikus képességekkel rendelkező újoncot alakító Olivia Thirlby párosa a legjobb buddy cop filmeket idézte fel, és minden képkockán a '90-es évek egyszerre robusztus és high tech cyberpunk dizájnja köszönt vissza. Csak sajnos pont a fizetőképes mozinézőknek nem jött be az új Dredd, így azóta sem készült el a betervezett folytatása. 

A láthatatlan ember

Bár az általános vélekedés szerint a klasszikus "Universal Monster" filmek mind csak olcsó horrorfilmek voltak, voltak köztük figyelemre méltóan érzékeny és kreatívak darabok is. James Whale 1933-as A láthatatlan embere, amely H.G. Wells azonos című regényének adaptációja, egy tudós tragikus történetét meséli el, aki megpróbálja kigyógyítani magát a láthatatlanságból. 

Whale filmje az egyik legjobb a maga nemében, Leigh Whannell 2020-as remake-je azonban képes volt a történetet női szemszögből aktualizálni.

Új változatában a címszereplő láthatatlan ember a tudós Adrian Griffin (Oliver Jackson-Cohen), aki rejtélyes eltűnése előtt bántalmazta barátnőjét, Cee-t (Elisabeth Moss). Bár Griffint halottnak hiszik, Cee rájön, hogy a férfi a láthatatlanná tévő ruhát használta tettei leplezésére. Teljesen lebilincselő nézni, ahogy Cee megpróbálja megmagyarázni a helyzetet, amikor senki sem hisz neki.

Via: Slashfilm