Április 20., azaz a 420 a marihuána nem hivatalos ünnepe már több mint harminc éve, amikor is a zöld növény rajongói rituálisan betépnek, és / vagy különféle legalizálással, liberalizálással kapcsolatos eseményeken vesznek részt.

A jeles ünnepen szokás filmeket is nézni, a legnépszerűbbek a stonerkomédiák, amelyekben maguk a szereplők is a fűvel kapcsolatos bonyodalmakba keverednek bele. Ilyen az Ananász expressz, a Félbe – tépve, Hé, haver, hol a kocsim?, a Ted, a Végre péntek vagy A nagy Lebowski. Ezeket most nem ajánljuk, mert már megtettük máskor, következzenek helyettük olyan alkotások, amelyek kevésbé ismertek, illetve amikről nem is gondolnánk, hogy nézhetők betépős filmként is.

Fekete kefe (2004)

Meglepőnek tűnhet, pedig létezik magyar stonerfilm is, még ha az alkotók nem is annak szánhatták. Vranik Roland fekete-fehér abszurd vígjátéka több kritériumát is teljesíti a műfajnak: egyetlen nap alatt játszódik, szereplői látványosan sodródnak az árral, és közben módosítják a tudatukat is. Négy fiatal pesti srácot követünk, Zoli teológushallgató, Döfi festő, Anti amatőr költő és Papi, a csendes semmittevő arra kényszerül, hogy munkát vállaljon, mivel valamiből élni kell. Zoli néhány hónapja Pejkernek, a kéményseprő és kéménybélelő vállalkozónak dolgozik. Egyik reggel magával viszi három haverját. A munkában sok fantáziát nem találván, hőseink kipróbálnak egy újfajta tudatmódosító szert: a kecskeszart. Ami persze nem egy hagyományos kecskebogyó, mert egy hasisolajas táppal etetett kecske termeli, miután a gyomrában az anyag különleges minőségű droggá változik. Ki is üti magát rendesen a négy haver, és mire magukhoz térnek, beesteledett, és nyoma veszett a vállalkozótól kapott pénznek.

Beépített hiba (2014)

Nem a Boogie Nights az egyetlen olyan Paul Thomas Anderson-film, amelyben fontos szerepet kap a tudatmódosítás. A Thomas Pynchon azonos című regényéből készült Beépített hiba a 70-es évek Los Angelesében játszódik, főhőse a Joaquin Phoenix által alakított Doc Sportello, a lecsúszott magánnyomozó, aki a Gordita Beach-en dolgozik piti ügyeken. Egy nap felkeresi őt az ex-barátnője, és arra kéri, segítsen neki megtalálni az eltűnt, dúsgazdag barátját.

Eddig úgy hangzik a sztori, mint egy átlagos neonoir, csakhogy Doc pont annyira ura csak a helyzetnek, mint A nagy Lebowski címszereplője. Őrült szörfösök, kisstílű bűnözők, kurvák és pszichedelikus rockzenészek keresztezik az útját, és a rejtély megoldása akkor is emberes feladat lenne számára, ha nem burkolózna állandóan marihuánafelhőbe, így viszont a hallucinációk egybe is csúsznak a valósággal.

Anderson filmje a legjobb példa rá, hogy egy mozgóképes trip akkor is hathat úgy, mint egy valódi tudatmódosítás, ha a néző történetesen nincs betépve.

Kaliforniai rémálom (2018)

David Robert Mitchell filmje gyakorlatilag a Beépített hiba párdarabja: ez is Los Angeles játszódik, szintúgy napfényes neonoir, és ugyancsak egy botcsinálta nyomozót követhetünk, akinek esélye sincs arra, hogy kibogozza a szálakat.

Andrew Garfield alakítja a 33 éves Samet, a főállású semmittevőt, aki egy nap megismerkedik a szomszédjában lakó titokzatos Sarah-val (Riley Keough), el is szívnak egy spanglit, másnap azonban üresen találja a nő apartmanját, mintha soha nem is élt volna ott. A férfit nem hagyja nyugodni az eset, és nyomozásba kezd. Szürreális kalandok veszik kezdetüket, amelyek során Los Angeles eddig nem ismert, gyilkossággal és összeesküvéssel teli bugyrai tárulnak fel előtte, és furábbnál furább figurák adják egymásnak a kilincset: kutyagyilkosok, wannabe színészek, hajléktalan bölcsek, szexmunkások, pucér szomszédok és néhány kétes hírű milliárdos, akik a háttérből irányítják (?) a szálakat.

Rontó Ralph (2012)

A betépett ember (állítólag) kiválóan tud szórakozni miközben a színes-hangos-pszichedelikus videójátékok karaktereit irányítja. És ugyanannyira élvezi az elszállt rajzfilmeket is. Ebből a szempontból a tökéletesstoner film az egyáltalán nem stonereknek készült Rontó Ralph, amely teljes egészében a videójátékok világán belül játszódik. A sztori szerint a játékteremben a különféle arcade játékok karakterei képesek átruccanni egymás univerzumába, így tesz Rontó Ralph is, aki nem akar többi rosszfiú lenni, így amikor egy modern FPS videójáték érkezik, élén a kőkemény Calhoun őrmesterrel, Ralph meglátja a lehetőséget, ami talán a hősiességhez és a boldogsághoz vezet. Besurran a játékba, de nevéhez méltón mindent elront: akaratlanul szabadon ereszt egy halálos ellenséget, ami a játékterem minden játékára veszélyt jelent. Ralph egyetlen reménye Vanellope von Schweetz, egy igazi bajkeverő figura egy cukormázas autóversenyzős játékból.

A Rontó Ralph nem annyira pszichedelikus, amennyire a téma alapján lehetne, de így is óriási élmény a film világában elmerülni, pláne, ha annak idején, még gyerekként, játszottuk is az itt megidézett klasszikus játékokat a Pac-Mantől a Super Marión át a Sonic-ig.

A szent hegy (1973)

Alejandro Jodorowsky szürreális klasszikusában, amelyet teljes egészében John Lennon és Yoko Ono finanszírozott, egy krisztusi külsejű utcai tolvaj találkozik egy különös misztikus közösséggel, akik beavatási szertartással a tagjukká fogadják, majd elindulnak a szent hegyre, ahol buddhista papok őrzik a Tudást. Céljuk, hogy megöljék őket, és ezzel megszerezzék az örök életet.

A chilei-mexikói rendező filmje az első másodperctől az utolsóig tele van vallási, mágikus és ezoterikus szimbólumokkal, a tarotra és az alkímiára építő ikonográfiával, de közben a bizarr humor és az önirónia sem hiányzik belőle. A „pszichomágiával” is foglalkozó rendező soha nem csinált titkot belőle, hogy a filmjeit audiovizuális pszichedelikus drogoknak szánja.

2001 – Űrodüsszeia (1968)

Stanley Kubrick sci-fije műfajteremtő alkotás, tökéletességig kidolgozott részletessége, elképesztően rideg, komótos tempója ugyan próbára teszi nézője türelmét, de cserébe felejthetetlen élményt biztosít. Amellett, hogy a szó legszorosabb értelmében tudományos és fantasztikus film, egy átfogó és meglehetősen zord sugallatú mű az emberiségről, hogy hová jutott eddig és merre tart(hat). Számtalan kérdést vet fel, és kevés választ nyújt, emiatt (is) éles vitákat generál és temérdek értelmezési lehetőséget kínál a mai napig.

A 2001 azonban nemcsak intellektuális, hanem zsigeri szinten is hat, köszönhetően Ligeti György avantgárd zenéjének, a hipnotikus űrfelvételeknek és az ötperces „csillagkapu”-jelenetnek, amelyben „réspásztázós” technikával készített fotók ezreit vágták egymás után. Mainstream filmben korábban soha nem láthattunk ilyen radikális kísérletifilmes-betétet. Aki „más” tudatállapotban nézi ezeket, talán közelebb is juthat a megfejtéshez.

Fehérlófia (1982)

Szürrealista filmtripért nem kell a szomszédba mennünk, Jankovics Marcell animációs filmje a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyélt. A Fehérlófia a legismertebb magyar népmesének és a Távol-Kelettől Ausztriáig elterjedt változatainak nyomán készült. A fehér kanca megellik, fia születik. Mesét mond neki egy királyi párról, annak három fiáról, feleségeikről: Aranyhajúról, Ezüsthajúról és Rézhajúról. Az asszonyok kíváncsisága miatt három alvilági sárkány elpusztítja váraikat meg a férfiakat, a királykisasszonyokat pedig földalatti birodalmába hurcolja. A mese hallatán a fehér ló fia szent esküvéssel fogadja meg, hogy elbánik a gonoszokkal.

A hun, avar és magyar mondavilágokból merítő film 80 percnyi pulzáló szimbólum- és színorgia, amely megosztotta a korabeli hazai közönséget, de ma már pszichedelikus animáció klasszikusának számít.

Feltörő színek (2013)

Shane Carruth a 20 éve bemutatott Találmánnyal tette le a névjegyét, a 7 ezer dollárból készített sci-fije úgy megkavarta az időutazós filmek elemeit, hogy nincs néző, aki pontosan tudná követni a sztorit. A korábban matematikusként és szoftverfejlesztőként dolgozó Carruth második (és máig utolsó) rendezése is feladja a leckét, csak máshogy.

A Feltörő színek papíron „romantikus thriller”, amely Stanley Kubrick képi és hangi világát idézi meg. A „sztori” szerint egy Kris nevű nőt tolvajok rabolnak el, és egy parazitát helyeznek el a bőre alatt, amely a hipnotikus transz állapotába képes eljuttatni. Amikor az emlékeitől megfosztva magához tér, az egész élete összeomlik, majd megismeri Jeffet, aki valami különös oknál fogva vonzódik hozzá. Együtt próbálják összerakni szétesett életüket, még akkor is, ha az univerzum minden jel szerint összefogott ellenük.

A labirintusszerű cselekmény nem egy klasszikus sci-fi thrillerre fut ki, a filmet rendezőként, forgatókönyvíróként, zeneszerzőként, operatőrként, vágóként és producerként is jegyző Carruth olyan hipnotikus képi eszközökkel és zenehasználattal mesél, hogy attól egy szürreális álomban érezzük magunkat.

Az ötödik elem (1997)

Az ötödik elem sztorija pont úgy hangzik, mintha valaki brutálisan betépve találta volna ki. Luc Besson valójában 16 éves volt, amikor megálmodta a sztorit, úgyhogy inkább egy kamasz srác képzeletvilágának tudható be a sok furcsaság, mint a drogos befolyásoltságnak, ettől függetlenül még a szereplők listája is olyan, mintha egy stonerekből álló írószobában szülték volna meg őket: egyiptomi steampunk robot védelmezők, alakváltó idegen kutyák, akiket a gonosz, aszimmetrikus hajú Gary Oldman vezet, plusz egy kék, csőfejű nő, aki úgy énekel, mint egy autotune-olt bálna. A Messiás a sztoriban pedig nem más, mint egy gumiszalagot viselő, kung-fuzó, csillagközi Milla Jovovich.

Aki esetleg unná ezt a klasszikust, az megpróbálkozhat a Valerian és az ezer bolygó városával is, Besson abban ugyanazt a totális sci-fi őrületet próbálta reprodukálni.