Nyolcvanéves lett Martin Scorsese, minden idők egyik legjobb és legnagyobb hatású filmrendezője. Karrierjéről köteteket lehetne írni, és ezeket már meg is írták, így mi most csak néhány emlékezetes pillanatot idézünk fel az életművéből. Csalunk is egy kicsit, mert a listán egy film csak egyszer szerepelhet, így például a legendás „Hozzám beszélsz?”-jelenet kimaradt, mert a Taxisofőrből mást választottunk, és így járt Joe Pesci bekattanása is („Funny how?”) a Nagymenőkben.

Aljas utcák (1973) – Balhé a bárban

Scorsese érzéke a zseniális párbeszédekhez már első remekművében is megmutatkozott. Az olasz negyedben, adósságbehajtók és kisstílű gengszterek között játszódó Aljas utcákban Robert De Niro, Harvey Keitel és David Proval karakterei verekednek össze, miután egy csapos "bunkónak" nevezi egyiküket.

Valójában ki se derül, hogy a kérdéses kifejezés (eredetiben: „mook”) mit jelent, de pont ez mutatja be az erőszak értelmetlenségét, amely áthatja a Scorsese által bemutatott világot. A szereplők csak sejtik, hogy ez egy sértés lehet, de biztos, ami biztos alapon azért egymásnak esnek.

A jelenet tökéletesen tükrözi a film témáját, és jól megalapozza, hogy milyen szoros a kötelék a karakterek között, illetve, hogy mennyire forrófejűek. Scorsese, illetve Kent L. Wakeford kamerája fürgén táncolja körbe a bunyózókat, megragadva a harc zsigeri energiáját és brutalitását. És mindezt a Marvelettes slágere, a Please Mr Postman festi alá.

Taxisofőr (1976) - Monológ a taxiban

Scorsese (egyik) fő művéből tucatnyi más jelenetet választhattunk volna, de a film hangulatát talán ez ragadja meg a legjobban. Robert De Niro mint Travis Bickle keserű és sértődött monológot intéz a nézőhöz, amelyben kifejezi a várossal szembeni undorát. Dühös a világra, amelyhez nem tud kapcsolódni, és inkább a gyűlöletet választja. Gyűlöli az erkölcstelenséget és az igazságtalanságot, és ahogy magányos taxijával siklik az utcákon, egyre nehezebb vele vitatkozni.

Az 1970-es évek New Yorkjának e néhány pillanatképével Scorsese a modern kori pokol vízióját idézi meg,

ahol a taxi mintha a söpredéken át törne utat magának az utcákon. Michael Chapman lenyűgöző operatőri munkája, amely a sötét utcákat a lepukkant neonreklámok halvány fényével világítja meg, a borzalmas látvány ellenére is egy furcsa szépséget sugároz. Ugyanígy Bernard Hermann zenéjéből is árad a piszkos és baljós hangulat. A jelenet pedig, ahol Travis áthajt a kocsijával egy törött tűzcsapon, több mint szimbolikus: mintha le akarná mosni a taxiról azt a mocskot, amin éppen átgázolt.

Dühöngő bika (1980) – A ringben LaMottával

Scorsese a saját bokszfilmjéhez olyan ringbéli jeleneteket képzelt el, amelyek inkább expresszionisztikusak, mint objektívek, és ez sehol sem nyilvánul meg jobban, mint abban a részben, ahol Jake LaMotta hagyja magát véres péppé verni. Azzal, hogy Scorsese bevitte a ringbe a kamerát,

intimebbé és személyesebbé tette a bunyót, és képes volt megörökíteni az erőszak teljes brutalitását.

LaMotta önutálata itt is megmutatkozik, mert épp a címmeccset választja arra, hogy eljátssza a mártírt, hatalmas fizikai fájdalmaknak téve ki magát. Ezzel a szerettei ellen elkövetett bűneiért bünteti meg magát. Mégis büszke arra, hogy soha nem esik össze, és nem adja meg magát. Számára ez már önmagában is győzelem, és Scorsese tehetségének hála, a néző is így értelmezi.

A komédia királya (1982) - Pupkin a színpadon

Miután elrabolta Jerry Langford (Jerry Lewis) tévés műsorvezetőt, az önjelölt stand-upos Rupert Pupkin (De Niro) a váltságdíjkövetelés részeként végül a kamerák elé lép, mert azt hiszi, hogy eljött számára a nagy áttörés. Az egész film arról szól, hogy egy kattant férfi elismerésre vágyik, és ennek érdekében nevetséges dolgokra is képes.

A jelenet többek közt a kétértelműsége miatt izgalmas, nem világos, hogy a valóságot látjuk, vagy csak Pupkin újabb elborult fantáziáját. Itt derül ki, amit azért korábban is sejthettünk, hogy Pupkin nem egy meg nem értett zseni – komikusnak jó indulattal is csak közepes. Szomorú és fájdalmas nézni, hogy a reményeit és álmait egy ilyen gyenge produkcióra alapozta.

De a közönségnek látszólag tetszik, és amikor elárulja az igazságot arról, hogy miért léphet fel a műsorban, a nézők azt is egy poénnak gondolják. Ami érthető, hiszen egyetlen épeszű ember sem hinne el egy ilyen tragikus és borzasztóan kínos sztorit.

Krisztus utolsó megkísértése (1988) - Mi lett volna, ha?

Ironikus módon Scorsese pályafutásának legvitatottabb filmje nem egy erőszakos gengszterdráma vagy provokatív életrajzi film, hanem egy bibliai eposz, amely tüntetéseket, bojkottokat, betiltásokat hozott. Voltak, akik megpróbáltak minden példányt megvásárolni és elégetni, mások pedig

megtámadták a filmet vetítő mozikat, némelyiket Molotov-koktélokkal megdobálva.

Egy férfi még egy busszal is belehajtott a filmet vetítő moziba.

Miért váltott ki ekkora felzúdulást a film? Először is, egyesek szerint túl szabadon kezelte Jézus történetét, de ami még ennél is sértőbb, hogy megpróbálta őt humanizálni, és Jézus címbéli megkísértése a legszembetűnőbb példa erre. Miközben Jézus a kereszten szenved, elképzeli, hogy milyen életet élhetne, ha családot alapíthatott volna.

Ez végső soron egy nagyon pozitív üzenet, amivel Scorsese nem provokálni akart, hanem megmutatni, hogy Jézus mennyi áldozatot hozott.

Nagymenők (1990) - Belépés a Copacabanába

A Ray Liotta alakította Henry Hill vacsorázni viszi új barátnőjét, Karent (Lorraine Bracco). A Copába a hátsó ajtón lépnek be, átmennek a konyhán, majd a táncparkettet érintve a ház legjobb asztalához vezetik őket. Egyetlen megszakítás nélküli három és fél perces beállításban siklik velük a többszörösen Oscar-jelölt Michael Ballhaus kamerája.

Scorsese arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért vonzódik bárki is a szervezett bűnözéshez. A jelenet, amely valójában véletlenül jött létre, a rendezőtől ugyanis megtagadták az engedélyt az étterem főbejáratának használatára, három perc a lehető legtisztább történetmesélésből. Mire az asztalhoz érünk, akárcsak Karen,

mi is megértjük, miért olyan vonzó a gengszteréletmód.

Casino (1995) – Élve eltemetve

Scorsese-t gyakran vádolják azzal, hogy a bűnözést és a maffiát glamúrosan mutatja be. Ennek egyik legjobb cáfolata ez a kegyetlen és felkavaró jelenet a Casinóból.

Nehéz elképzelni rosszabb halálnemet annál, mint amikor a sivatag közepén végignézed, ahogy a testvéredet baseballütővel agyonverik, majd téged is félholtra vernek, hogy aztán élve eltemessenek. A Joe Pesci alakította Nicky Santoróval pontosan ez történik, amikor a nagykutyák megelégelve a kihágásait, példát statuálnak vele.

A negyedik fal áttörése is különlegessé teszi a jelenetet, például az, hogy Pesci narrációja abbamarad, amint rajtuk ütnek. A rendező pontosan tudja, hogy mikor nincs szükség egy jelenet erős stilizálására zenével vagy bármilyen más eszközzel, mivel a történések önmagukban is elég borzalmasak. A nézők figyelmét semmi nem vonja el, így kénytelenek mindenféle szűrő nélkül szembesülni a féktelen brutalitással.

A Wall Street Farkasa (2013) - A Quaalude-trip

Még egy obszcén mennyiségű drog- és alkoholfogyasztást bemutató filmből is kimagaslik az a vicces pillanat, amikor a Leonardo DiCaprio által alakított Jordan Belfort nagy mennyiségű Quaalude-ot fogyaszt el – olyan altatót, amelyet biztonsági okokból kivontak a forgalomból, és amely egy kis fáziskéséssel üt be, de akkor viszont nagyon.

DiCaprio fizikai teljesítménye, ahogy lassan kúszik az autóhoz és kontrollálatlanul nyáladzik, nemcsak ennek a filmnek, de a teljes karrierjének is az egyik csúcspontja. Nincs ember, aki ne visítana a nevetéstől azt látva, hogy a tőzsdeügynök teste lassan felemelkedik, miután a lába beszorul az autó ajtajának kilincsébe.

Scorsese vizuális megoldásai (ahogy a telefon távolodni látszik Belforttól, és a lépcsők száma megsokszorozódik) csak még viccesebbé teszik a jelenetet, amely annak ellenére lüktet az energiától, hogy DiCaprio csigatempóban halad.

+1 Bad (1987)

Scorsese zenemániája közismert  - 1970-ben ő volt a Woodstock egyik vágója, megrendezte a Rolling Stones (Shine A Light) és a Band (The Last Waltz) koncertfilmjeit, és készített dokumentumfilmet Bob Dylanről (No Direction Home), illetve egy sorozatot The Blues címmel.

És az ő nevéhez fűződik Michael Jackson egyik leghíresebb videóklipje, az 1987-es Bad, amelyben egy 18 perces rövidfilm részeként újraalkotta a West Side Story koreográfiáját.

via: Guardian / Taste of Cinema / What Culture