A 9 legjobb amerikai elsőfilm

Van az úgy, hogy egy rendező egyből a csúcson kezdi.

Nincs sehol megírva, hogy egy nagy rendezőnek nagy filmmel kell debütálnia, gyakran előfordul, hogy a pályanyitó alkotás sok sebből vérzik. Most nem ilyen filmek következnek, hanem igazi remekművek. Van olyan rendező, aki később pont azt a pályát futotta be, amire a debütáló filmje predesztinálta, de akad olyan is, aki aztán soha nem tudta megismételni első nagy sikerét. Spielberg, Tarantino, Sam Raimi, Spike Lee vagy a Coen testvérek azért nem szerepelnek az összeállításban, mert velük az előző, hasonló cikkünkben foglalkoztunk.


A máltai sólyom (1941)

John Huston rendezőlegenda, akinek olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint A Sierra Madre kincse, Afrika királynője, Moby Dick vagy a Menekülés a győzelembe, már a bemutatkozásával filmtörténetet írt. Az 1941-ben készült Máltai sólyom nemcsak egy kiváló krimi, de a film noir, vagyis a fekete krimiszéria nyitódarabjának is tekinthető. Felvonul benne a műfaj össze fontos eleme a magányos antihős típusú férfitől a femme fatale nőn át a kilátástalanságot és az illúzióvesztést szimbolizáló fekete-fehér képi világig. Ennek a filmnek köszönhető az is, hogy Humphrey Bogartból a korszak egyik legnagyobb sztárja lett.

Érdekesség, hogy A máltai sólyom valójában remake, pontosabban Dashiell Hammett regényének a második adaptációja, csak az 1931-es verzióra már senki nem emlékszik. (Mi azért írtunk róla.)


Aranypolgár (1941)

Túlzás nélkül állítható, hogy a 24 éves Orson Welles debütálása filmtörténeti jelentőségűre sikeredett. A William Randolph Hearstről mintázott médiacézár portréja már a bemutatása előtt botrányt kavart, és bár akkora bukás lett, hogy még a költségeket sem tudta visszahozni, vizuális és narratív újításaival hozzájárult a filmnyelv fejlődéséhez. Az Aranypolgár számos vívmánya közül az egyik legfontosabb, hogy a mélységélesség mai napig példa nélkül álló kiterjesztésével tett róla, hogy a színészeket valódi térben lássuk mozogni.

Welles, aki nemcsak a rendezője, de főszereplője is volt a filmnek, első és egyben a legnagyobb sikerét később már nem tudta megismételni.


Tizenkét dühös ember (1957)

Forrás: Herbert Dorfman / Corbis via Getty Images

 

Sidney Lumet sem aprózta el: minden idők egyik legjobb tárgyalótermi drámájával debütált. Nehezebb feladatot nem is választhatott volna kezdésnek, hiszen ahogy a címből is sejthető, egyszerre tizenkét színészt kellett instruálnia. A fiatal rendező Reginald Rose színpadi művéből a maximumot hozta ki, jól kidolgozott szociológiai tanulmányt kerekített ki a drámából, mesterien adagolva a feszültséget. Nem véletlen, hogy a filmet ma már az üzleti iskolákban és különféle workshopokon is használják, hogy a csoportdinamikát és a konfliktuskezelési technikákat illusztrálják vele.

Más kérdés, hogy a film a bemutató idején megbukott a mozipénztáraknál, és jelölték ugyan három Oscarra (legjobb film, legjobb rendező és legjobb adaptált forgatókönyv), de azokat mind elhalászta előle a Híd a Kwai folyón. 


Nem félünk a farkastól (1966)

Elizabeth Taylor és Richard Burton leghíresebb közös filmje egy megkeseredett, idősödő házaspárról szól, akik vendégül látnak egy fiatal párt, és közben minden felgyülemlett frusztrációjukat és fájdalmukat egymásra zúdítják.

A történet először színdarabként született meg, Edward Albee darabját 1962-ben mutatták be a Broadway-en, de a korban merésznek számító nyelvezete miatt nem tűnt valószínűnek, hogy elkészülhet a filmverzió. Ernest Lehman forgatókönyvét sikerült mégis elfogadtatni, a rendezést pedig némileg meglepő módon az újonc Mike Nicholsra bízták.

Megérte kockáztatni: a film 13 Oscar-jelölést kapott, köztük a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriájában, illetve ekkor fordult elő először, hogy mind a négy főszereplőt jelöljék a saját színészi kategóriájában. A Nem félünk a farkastól végül öt Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb fekete-fehér fényképezés kategóriában, a színészek közül pedig Elizabeth Taylor és Sandy Dennis kapta meg az aranyszobrot.


Gyalog galopp (1975)

1974-ben a Monty Python társulat úgy döntött, vicces szkeccsek helyett forgatnak inkább egy mókás mozifilmet, amiben görbe tükröt tartanak az angol irodalom egyik legismertebb alakjának, a mitikus Arthur királynak, és kiparodizálják a kerekasztal lovagjairól szóló, grandiózus brit filmeket.

Terry Gilliam és Terry Jones társrendezők a Monty Python Repülő Cirkuszának forgatása közben már kipróbálhatták magukat a kamera mögött, de egészen más kihívás egy tévés szkeccsműsort, mint egy egész estés filmet készíteni, ahogy arra rá is jöhettek menetközben. A büdzsé mikroszkópikus volt, csak egy kamerával dolgozhattak, a mellékszereplőkön és a statisztákon is spóroltak, a két társrendező ráadásul állandóan vitatkozott. Annál nagyobb bravúr, hogy ezzel együtt is sikerült egy kultfilmet alkotniuk.


A turné (1984)

Ma már bevett műfajnak számít a „mockumentary”, vagyis az ál-dokumentumfilm, de 1984-ben Rob Reiner debütáló filmje forradalminak számított. A vígjátékban a valóságban nem is létező, híres-hírhedt brit heavy metal bandát, a Spinal Tapet követhetjük, ahogy körbeturnézzák Amerikát, és közben elmaradt fellépések, tönkre ment színpadi berendezések, és megkergült gitárok szegélyezik az útjukat.

A Christopher Guest, Michael McKean, Harry Shearer és Rob Reiner főszereplésével készült produkciót a kritikusok szerették, de a mozipremier idején nem szerepelt jól. A későbbi VHS-kiadás azonban nagyobb sikert és kultikus rajongótábort hozott, 2002-ben pedig a Kongresszusi Könyvtár "kulturális, történelmi vagy esztétikai szempontból jelentősnek" minősítette, és a Nemzeti Filmnyilvántartás is beválasztotta megőrzésre.

A remény rabjai (1994)

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy rögtön minden idők legjobb filmjével debütálnak – már ha elfogadjuk az IMDb és a Port.hu szavazóinak értékelését –, de Frank Darabont ebbe az egyszemélyes klubba tartozik.

A reményről, a kitartásról, a barátságról és a bajtársiasságról szóló börtöndráma népszerűsége kikezdhetetlen, pedig a premiert követően egy darabig úgy tűnt, hogy gigászit fog zakózni, ugyanis a 18 millió dolláros bevétel az előállítási költséget sem fedezte. A kiábrándító mozis szereplés ellenére a Warner 320 ezer példányban juttatta el a VHS-kópiákat az amerikai videótékákba, és végül A remény rabjai lett az első a kölcsönzési toplisták élén 1995-ben.

Darabont jól érezte, hogy nincs szükség látványos rendezői megoldásokra, elég, ha „csak” elmeséli a történetet, és kihozza a legjobbat a színészekből. A siker ugyanakkor a maximalizmusának is köszönhető, azt a jelenetet például, melyben Andy és Red először beszélget a börtönudvaron, nem kevesebb mint kilenc órán át vették fel.


Szörny Rt. (2001)

Ez volt a Pixar stúdió egyik legnagyobb sikere, és nem véletlenül: a nagy gyárban szorgos munkásként dolgozó, rémült kisgyerekek sikolyait betermelő szörnyek ötlete, akik tulajdonképpen rettegnek a gyerekektől, önmagában is zseniális, a megvalósítás pedig pazar. Sully, a lila pöttyös óriás szőrmók az egyik legsikeresebb alkalmazott a cégnél, ő a Szörny Rt. csúcsrémisztője. Asszisztensével, a kicsi, gömbölyded és egyszemű Mike Wazowskival járja az emberek világát, hogy sikolyokat, s ezzel a világának energiát gyűjtsön, ám minden borul, amikor a nyakukba szakad egy Boo nevű kislány, aki a szörnyek világába téved, ahol Sully egyik régi ellensége alig várja, hogy lecsaphasson rájuk. 

Peter Docter rögtön a bemutatkozó filmjével demonstrálta, hogy kivételesen jó mesélő, és képes a gyermeki hangvételt a felnőtt érzékenységgel ötvözni.


Donnie Darko (2001)

Richard Kelly négy és fél millió dolláros költségvetésből alkotta meg debütáló rendezését, amely egyszerre nemzedéki közérzetfilm, megfejthetetlen sci-fi és gonosz humorú kisvárosi szatíra – és nem mellesleg sztárt csinált a főszereplő Jake Gyllenhaalból. Bemutatásakor ugyan nem érdekelte a nézőket, de később, a DVD-megjelenés után megtalálta a közönsége. 

Kelly viszont azóta is keresi önmagát. A Donnie Darko sikere után azonnal kikiáltották a következő nagy dobásnak, és gyakorlatilag szabad kezet és egy jókora büdzsét kapott, így elkészíthette A káosz birodalmát (2006), ami, hűen a magyar címhez, kész káosz lett. A túlbonyolított, túl hosszú, túlgondolt és túl rossz filmről azóta is sokat vitáznak, de nagyon úgy néz ki, hogy Kelly egyfilmes csoda.