Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi nőt – a nő férfit”

– így szól a klasszikus idézet Karinthy Frigyes szatirikus kisregényéből, ami a Csak egy éjszakának nem lenne jó mottója, mert Will Gluck disztópikus romkomjában mindenki ugyanazt akarja: a szexet, és azonnal, de legalábbis 12 órán belül. A („tipikus”) férfiak és a („tipikus”) nők elvárásai viszont valóban lehetnek nagyon mások egy úgy nevezett disztópikus romkom esetében – az egyik szerint a disztópia, a másik szerint a romantika a lényeg.

Ha csak az utóbbi aspektusát nézzük a történetnek, akkor kevés – vagy legalábbis kevesebb – okunk lehet panaszra. Gluck, illetve Travis Braun forgatókönyvíró egy olyan alternatív jelent képzeltek el, amelyben az Egyesült Államok kormánya olyannyira szélsőségesen konzervatív és autoriter, hogy konkrétan szankcionálja a szingliséget. Aki ugyanis nem házas, az nem szexelhet, kivéve az év egyetlen napján egy 12 órás perióduson belül. Ez a terve egy menő New York-i pizzázó tulajának, Owennek, is, aki barátnőjével szeretné végrehajtani az aktust, míg a reklám-énekesnőként dolgozó Allie alkalmi partnert próbál találni. Úgy tűnik, mindketten betevő szex nélkül maradnak: Owennel közli a barátnője, hogy inkább mással töltené az éjszakát (de azért nincs harag), Allie-t pedig selejtesnél selejtesebb jelöltekkel hozza össze a sors, amikor pedig már úgy tűnik, hogy megtalálta az ideiglenes igazit, a környék összes automatájából és patikájából elfogy az óvszer. A két idegen természetesen összefut (először szó szerint), és a műfaj szabályainak megfelelően egymásra találásuk elé újra és újra, kisebb-nagyobb akadályok gördülnek, kezdve azzal, hogy elsőre nem is annyira szimpatikusan egymásnak – pontosabban az nem tetszik nekik, amit a másikról ismeretlenül feltételeznek.

Kaptunk egy újabb utalást arra, kiből lehet a következő James Bond

De az is lehet, hogy csak egy sima viccelődésről van szó.

Tovább

Az alapötlet annyira izgalmas, hogy Braun szkriptje még 2024-ben a Black List élén végzett (erre a listára kerülnek fel az év legígéretesebb, még meg nem valósult forgatókönyvei), ami nem is meglepő. Egyrészt egy már jól bevált akcióhorror-koncepciót dolgozott át romkommá (A bűn éjszakája-sorozatban ugyanúgy évi 12 órát kap a lakosság, de nem (csak) szexelni, hanem bármilyen bűnt büntetlenül elkövetni), másrészt az USA-ban jelenleg épp nem növekvő, hanem csökkenő tendenciát mutatnak az önrendelkezéssel – például az abortusszal – kapcsolatos jogok. Innen nincs is szükség olyan nagy mentális ugrásra elképzelni, miként fajulhat még tovább a helyzet pár éven belül.

Ez az, amibe a Csak egy éjszaka alkotói olyan nagyon nem akartak belegondolni. Valószínűleg úgy voltak vele, felesleges a részletekkel bíbelődni, a (női) célközönséget úgysem a hogyan és a miért izgatja, nekik elég lesz egy többé-kevésbé hitelesnek érződő kulissza, ami előtt két szép ember kacagtató bonyodalmak után egymás karjaiban találhatja magát. Annyiban jól kalkuláltak, hogy a terveikhez Callum Turner és Monica Barbaro személyében kiváló alanyokat találtak, tehetségesek, szerethetőek, egyikük sincs még túlhasználva, és működik is köztük a kémia. A háttér sem éppen érdektelen, sőt, az éjszakai New York kiváló alakítást nyújt harmadik főszereplőként, de az emberi epizodisták többsége is annyira vicces és fura, hogy nem is szentségtörés A bűn éjszakája-sorozat mellé másik előképnek a Scorsese-féle Lidérces órákat is idecitálni.

Amiben Gluckék rosszul kalkuláltak, az az, hogy ha valamiről látványosan nem akar valaki beszélni, az a valami attól csak még érdekesebb lesz. Ha pedig a történet előrehaladtával egyre több és több kérdés fogalmazódik meg a nézőben azzal kapcsolatban, hogy pontosan miként is működik ez az alternatív Amerika, akkor a legfontosabbakat illik megválaszolni. Senki nem várja el a Könnyű nőcske, az Imádlak utálni és a Nyúl Péter 2. – Nyúlcipő rendezőjétől, hogy Philip K. Dicket megszégyenítő univerzumot találjon ki, de

annyira azért ne legyen lusta és/vagy pofátlan, hogy a nézőre bízza az összes fehér folt kiszínezését.

A kritika elején felvetett kérdés arról, hogy választani kell-e a (női műfajnak mondott) romkom és (a papíron a férfiak által jobban kedvelt) disztópia / sci-fi közt, valójában hamis dilemma. Ha élőhalottas környezetben akarunk átélhető románcot, akkor működnie kell a történetnek zombifilmként is (lásd: Eleven testek), ugyanígy a pillangóhatás (Időről időre) vagy a hurok koncepció (Palm Springs) kifejtése sem spórolható meg, csak azért, mert a fő fókusz a romantikán van. Előfordulhat persze az is, hogy az egész alaphelyzet inkább allegorikus vagy metaforikus – mint A homárban, ahol állattá változtatják a szingliket, ha nem találnak maguknak párt –, de a végeredmény alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a Csak egy éjszaka nem intellektuálisan rétegzett szerzői filmnek készült, és Will Gluck sem egy Yorgos Lanthimos.

Az is lehet persze, hogy a rendező szándékosan prezentál egy olyan jövőképet, amelyben a birkatermészetű amerikai polgárok ellenkezés nélkül fogadják el a fasiszta rezsim játékszabályait, hogy így figyelmeztesse a popcornjukat gyanútlanul majszoló nézőket a lehetséges jövőjükre – ez esetben viszont leborulunk Gluck zsenialitása előtt. Most még szabadkoznia kell filmje anyagi bukása miatt (egyelőre a 25 milliós gyártási költség se jött vissza), de a hálás utókor értékelni fogja majd a felemelt mutatóujját.

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!