Jövő tavasszal megnézhetünk egy posztumusz Dargay Attila-rajzfilmet a mozikban. Ez így nem pontos: a Csongor és Tünde „csak” Dargay Attila figuraterveiből készül, az animációs technika modern, komputerizált, mások a színek, egy cseppet mások a formák, de azért jól felismerhető az a stílus, amit a Vuk, a Lúdas Matyi és a Szaffi után annyira megszerettünk. A Dargay-titok – hiszen kétségkívül volt benne titok. A 2009-ben elhunyt rajzfilmkészítő nem egyszerűen a szegény ember kelet-európai Disneyje volt, de ha oda születik, ahová Walt Disney – vagy az ő kevésbé ismert munkatársa, Ub Iwerks –, akkor talán ez a Csongor és Tünde sem marad puszta terv.

Dargay Attila eredeti tervei alapján itt a Csongor és Tünde mesefilm első előzetese

2025 tavaszán érkezik a mozikba a Csongor és Tünde egész estés animációs film. A családoknak szóló mesefilm Vörösmarty Mihály drámai költeménye nyomán, Dargay Attila eredeti figuratervei alapján készült.

Tovább

Azt tudjuk, hogy

Dargaynak mindig rengeteg terve volt, állandóan rajzolt, könyvek margójára, szalvétacsücsökre, bolti fecnire,

néha addig, míg be nem görcsölt a keze. A rajzfilmterveit gyerek-tesztközönségének olvasta fel, hogy lássa a reakciójukat – mikor unatkoznak, fészkelődnek, mikor rosszalkodnak, és mikor ragadja őket magával a történet. Özvegye és egykori munkatársa, a 87 éves Henrik Irén máig őrzi az örökséget, a vázlatokat, a rajzkezdeményeket, a forgatókönyveket, amik közül néhány azért nem készülhetett el, mert nem nyerték el maradéktalanul az elvtársak tetszését a Kádár-korban.

De ami elnyerte, és elkészült, szinte azonnal ikonikus státuszra tett szert. Ma is belefutunk néha egy-egy tűzfalba, amit Dargay-karakterek díszítenek: a józsefvárosi Baross utcában a Vuk-család, a Leonardo da Vinci utcában sokáig Vízipókék, a Szigony utcában pedig Szaffi és Jónás nézegettek le a Színes Város Csoport jóvoltából.

Vuk, a ravasz róka volt talán a Kádár-kor egyik igazi „brandje”, amelyet bárki bárhol felismert.

Pedig nem magától értetődő, hogy Dargay rókája legyen „a” Vuk, a nagybetűs.

Ott van Csergezán Pál korábbi illusztrációja Fekete István könyvéhez, amivel a mai gyerekek ma már aligha találkozhatnak (legfeljebb könyvtárak régi, elhasználódott példányaiban) – azokon a rajzokon Vuk tényleg sompolygó, ravasz róka, elviszi a tyúkot, libát. Dargay rajzán viszont pajkos, mosolygós, bizalmat ébreszt, mintha nem is róka lenne, a baromfiudvar réme. Persze Fekete István is azt szerette volna, hogy kis olvasói Vukkal azonosuljanak, ne a füstölgő bottal járó simabőrűvel – önmagunkkal –, de Dargay Attila rajza nélkül ez aligha sikerült volna. Ez a Dargay-titok? Valami ilyesmi. Az Oroszlánkirály rajzolói tudták, hogy a nőstényoroszlánnak ívelt szemöldök kell, Dargay Attila pedig tudta, hogy a kölyök Vuknak aranyos metszőfogakra és bojtos frizurára van szüksége, hogy ne haragudjunk rá, amiért elvitte az udvarból a másnapi pecsenyénket.

Persze nem csak a Vuk, az egész Dargay Attila-életmű tele van emlékezetes karakterekkel, akikben ez a határozott igényű, de igényeit megfogalmazni nem tudó magyar közönség valamit felismerhet saját magából. A Vukban nyilván a kurucos ellenállást, a Robin Hood-szerű portyák dicsőségét – a róka talán hátrafelé nyilazva is tudna vadászni, ki tudja? –, a Lúdas Matyiban ezeknek a torz, feudális viszonyoknak a karikatúráját, ami ma is kifigurázásra szorul. A Szaffiban a Jókai Mór-regények vadromantikáját, hiszen bárhogy tagadjuk, ez a sok részre szakadt ország vajákosok, jövendőmondók, vándorcigányok és kegyetlen urak országa volt sokáig. Vagy ott van az ügyeskedő ho-ho-horgász, aki mindennel próbálkozik, háztetőről, kéményből is próbál halat fogni – a figurát Sajdik Ferenc rajzolta. A jellegzetes kádári kisember őstípusa, aki egy pecabot és a Főkukac társaságában szerzi legnagyobb kalandjait, és nem is baj, ha nem vágyik többre.

A Csongor és Tündének örülne Dargay Attila: ő, aki a Lúdas Matyival új életre keltette Fazekas Mihály meséjét, állítólag

sokat emlegette, hogy a magyar irodalom becses darabjaiból rajzfilmeket kell készíteni.

Az új filmet Máli Csaba, az egyik utolsó Dargay-tanítvány rendezte Pálfi Zsolttal, és a produkcióban tanácsadóként az özvegy, Henrik Irén is részt vett.

Az már más lapra tartozik, hogy a magyar rajzfilm jelene ezzel együtt sem igazán rózsás. Igaz, a 70-80-as évek aranykora is a filmipart fájón érintő Magyar Filmtröszt megalakulásának árnyékában történt. Volt abban valami fantasztikus pikantéria, hogy a Pannónia Filmstúdió ekkoriban sorra kapta a külföldi megrendeléseket, és kevesen tudják, de a Mézga család részben francia finanszírozásban készült. A rendszerváltás után a magyar animáció teljesen ellehetetlenült, aztán elérkezett a Pixar, a Dreamworks és a többi amerikai animációs stúdió egyeduralkodása, amikor Shrek, Némó és Woody mindenki mást elhomályosítottak.

De nem sok jóval kecsegtet, hogy Buda Flóra Anna animációs filmjét, amely Cannes-ban sikert aratott, és Oscar-shortlistre került, a Filmintézet nem támogatta, mert nem tartotta arra érdemesnek. Még annyit se mondtak neki, amit Dargay rendszeresen megkapott:

„Dargay elvtárs, remek! Csak...”

Igaz, hasonlóan felnőtteknek szóló animációs filmekre azért találunk példát az utóbbi évekből: még a Vajna-korszakban készült a Ruben Brandt, a gyűjtő (2018), tavaly mutatták be a mitikus-misztikus Kojot négy lelkét (2023), de állami pénz híján maradt – s mellette sikert aratott – idén a Kék Pelikan (2024). És elkészült Jankovics Marcell Toldi-rajzfilmje is. De azt, amit a Dargay-karakterek jelentettek a Lúdas Matyitól Vukon át a vándor Jónásig, egyelőre nem találjuk:

azokat a figurákat, akikre egyszer majd azt mondjuk, hogy őket néztük, és egy kicsit mi is olyanok voltunk.