Kicsi, közepes és nagy meleg fekete srác keresi önmagát: ha cinikus lennék, így foglalnám össze a 8 Oscarra esélyes film történetét, de nem vagyok én olyan!
Kinek ajánljuk? Akiket érdekel az afro-amerikai kultúra és a másság kérdése, vagy csak szeretik az olyan történeteket, ahol nagyon nehéz felnőtté válni.
Miami legkeményebb környékén járunk, Liberty Cityben a 80-as években a nagy crackjárvány idejében. Ha valaki nem tudná, és miért is tudná, a kokain olcsó, szódabikarbónával kikristályosított formájáról van szó, ami masszív függőséget okoz, és amit egyes, nem teljesen megalapozatlan összeesküvés-elméletek szerint a CIA segített behozni az országba, egyszerre két legyet ütve, hiszen így tudták illegálisan pénzelni a nicaraguai ellenforradalmárokat és a fekete lakosságot mélyszegénységben tartani, illetve a hozzájuk kapcsolódó negatív sztereotípiákat tovább erősíteni. Vajon kellemes lehetett itt bárkinek is színesbőrűként felnőni? És egy meleg színesbőrű srácnak?
A 9 éves Chiront egyedül neveli anyja, aki már előbb tudja, miért piszkálja és veri mindenki vékonyka, bizonytalan gyerekét az iskolában, mielőtt az egyáltalán megtanulná, kik és mik azok a melegek, vagy, ahogy azt rendre a fejéhez vágják, a „köcsögök”. Egy nap szorult helyzetéből egy drogdíler – a játékáért a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában jelölt Mahershala Ali - menti ki, aki ahhoz képest, hogy mivel foglalkozik, irtó tisztességes pasas, amit mondjuk kicsit nehéz elhinni, de hagyjuk. Ő és barátnője a szárnyuk alá veszik a riadt kölyköt, akit aztán 30 kilós középiskolásként látunk viszont a második fejezetben – három van belőlük -, amint átéli első szexuális élményét, majd rögtön rá élete talán legmegalázóbb verését, miközben anyja már egy drogfüggő emberi roncs.
A kis Chiron aztán kigyúrt gengszterként jelenik meg az utolsó felvonásban, pontosan olyan, mint annak idején mentora volt. És tisztára úgy néz ki, mint 50 Cent fiatal kiadásban – az őt alakító Trevante Rhodes egyébként sikeres rövidtávfutóból lett színész, és hát igen, az ilyen izmok nem pár év alatt pakolódnak fel maguktól. A már felnőtt fiú hazatér megbocsájtani anyjának és végre szembenézni saját homoszexualitásával. Mindez persze végtelenül személyes történet – már csak azért is, mert mind az alapként szolgáló dráma szerzője, Tarell Alvin McCraney, mind Barry Jenkins rendező ezen a környéken nőtt fel, mindkettőjük édesanyja függő volt és gondolom akadnak még hasonlóságok, a bőrszínről nem is beszélve
Most muszáj egy kicsit gonosznak lennem, mert gyanítom, hogy a tavalyi Oscar-botrány után, amikor valóban alig akadt színesbőrű a jelöltek között, most kissé túlkompenzál az Amerikai Filmakadémia, a Holdfény 8 Oscar-jelölését, például a a legjobb film, rendező és adaptált forgatókönyv kategóriában ugyanis túlzónak tartom. Nagyon szép, szerethető, kerek történet, ugyanakkor filmként sok helyen rendkívül leegyszerűsített és kliséktől sem mentes. A főszereplő alakja - mindhárom életkorában – csak egy vázlat, és persze, korábbi irodalmi és filmes élményeink alapján fejben kiegészítjük, mit lehet róla tudni azokban a helyzetekben, de valójában nem ismerjük meg, hiszen beszélni sem nagyon hallhatjuk. Nem is szeretjük meg: lehet, hogy sajnáljuk vagy együttérzünk vele, értjük haragját és vannak nagyon erős pillanatai, de ezek a pillanatok inkább azoknak köszönhetők, akikkel találkoznak.
Nagyszerű például az anyát játszó Naomie Harris, a közös jelenetek a fiával a legerősebbek, ahogy egyébként a fényképezés és a zene is kiemelkedő – ezekben a kategóriákban is Oscar-jelölt a film, Harris legjobb női mellékszereplőként kaphat díjat, és ezeket egyáltalán nem tartom túlzásnak.
Értékelés: 7/10
