A dél-koreai születésű, az Egyesült Államokban élő és alkotó Celine Song bemutatkozó nagyjátékfilmje egyszerre banális és mély témát fogalmaz meg – vagy ha tetszik, egy banális témát mélyen és mélységében. Biztos sokunkkal megtörtént, hogy elveszítettük a kapcsolatot egy gyerekkori barátunkkal, esetleg iskolás szerelmünkkel, és később újra találkoztunk vele. És ebben az esetben esetleg azt is végigpörgettük fejben, hogy akár máshogy is alakulhatott volna az életünk, ha mellette maradunk.

Ha jobban belegondolunk, mindez a szuperhősfilmekben oly divatos

multiverzum a hétköznapi valóságban,

ahol a dolog még kínzóbb tud lenni, ha közben megismerjük életünk szerelmét, hozzákötjük az életünket, de ott birizgál a kérdés: mi lett volna, ha mégsem őt választjuk, mi lenne velünk a gyerekkori szerelem oldalán? Mi van, ha ő az igazi, és nem ez a másik?

Pontosan ez történik az Előző életek hőseivel, akik 10-12 éves korukban nagyon közel álltak egymáshoz, majd külső tényezők miatt elsodródtak egymás mellől, de a fiúnak annyira hiányzott a lány még tíz év múltán is, hogy – annak névváltoztatása ellenére – kinyomozta az elérhetőségét, és online felvette vele a kapcsolatot. Ekkor afféle távkapcsolat kezd köztük kialakulni, aminek viszont a lány véget vet; újabb tíz év múlva, már harmincasként azonban ismét találkoznak, ezúttal személyesen is.

Hőseinknek egyetlen hét áll a rendelkezésükre, hogy kiderítsék (miközben a nő nem mellesleg boldog párkapcsolatban él a férje oldalán),

mi volt köztük, volt-e köztük valami egyáltalán, és vajon miért hiányoztak egymásnak annyira,

ha valójában nem is volt köztük semmi komoly.

Ha elszakadunk a fent említett multiverzumtól, a jelenségnek vallási vonatkozása is van, legalábbis a buddhista vallás szerint, amelynek a hívei hisznek a reinkarnációban. Ahogy az a filmben el is hangzik, az ’injon’ koreai szó, ami gondviselést vagy sorsot jelent, arra utal, hogy két embert azért köt össze olyan szorosan és megmagyarázhatatlanul valami, mert az előző életükben már közük volt egymáshoz – akár csak annyi, hogy elmentek egymás mellett az utcán. És minél több előző életükben volt közük egymáshoz, annál szorosabb most a kötelék köztük, hiszen annyi réteg injon köti össze őket egymással.

Erre utal természetesen az Előző életek cím is, aminek ugyanakkor kettős jelentése van: ahogy az az egész alkotásra jellemző, egy mélyebb és egy felszínesebb. Hiszen a buddhista, a két főhős, Nora és Hae Sung kapcsolatának szinte spirituális mélységet adó injon ideája mellett ott van az egyszerűbb, hétköznapibb jelentés is, amely szerint az előző életek azt jelenti, hogy Nora még gyerekkorában családjával együtt Dél-Koreából Kanadába, majd onnan fiatal felnőttként New Yorkba költözött, így gyakorlatilag van egy előző és egy azt követő élete is.

Ennek megfelelően Nora gyerekkori barátjának (szerelmének), Hae Sungnak is van egy, a lány távozása előtti és egy azutáni élete.

Valamiféle kettős játékkal viszont a mindennek hatalmas fontosságot tulajdonító, kissé fellengzős injon fogalmából rögtön vissza is vesz a film azzal a jelenettel, amelyben Nora lelkesen flörtölve azt mondja későbbi férjének, hogy ezt a szót a koreaiak csak akkor dobják be, ha el akarnak csábítani valakit.

Még ha nem is hiszünk a reinkarnációban, azt az érzést biztosan megtapasztaltuk már, hogy valakire szinte azonnal rá tudunk kapcsolódni, és olyan összhang alakul ki köztünk akár azonnal, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást; közben meg ott van annak a keserédes érzése, hogy tudjuk, hogy – akár objektív, akár szubjektív okok miatt – most nem lehet köztünk semmi. Minderre a sokak számára ismerős érzésre az Előző életek egészen szemérmetlen módon úgy erősít rá, hogy mindent bevet, amelynek a hangulata melankóliát sugall, a szívfacsaró zenétől kezdve az egyedül utazgatás motívumán át az esőig és a tócsában tükröződő épületek, tárgyak ábrázolásáig.

Annak ellenére azonban, hogy az alkotó ennyire biztosra megy, egy percig sem tudunk haragudni rá, mivel az Előző életek minden kockájából süt, hogy igazi és őszinte. Nem állítjuk, hogy Celine Song önéletrajzi ihletből dolgozott, de a tény, hogy Norához hasonlóan ő is Dél-Koreában született, felnőttként azonban az Egyesült Államokban talált otthonra és egy olyan férjre, aki hozzá hasonlóan művész (a filmbeli Nora és férje mindketten írók), felveti a lehetőségét, hogy az alkotásnak lehetnek valóban megélt részei.

Song művében a nézőnek szépen elmagyarázott motívumokon kívül (lásd injon) szerencsére használ szubtilisebb eszközöket is. Nagyon szép például az a megoldás, hogy abban a jelenetben, amelyikben a még gyerek Norát és Hae Sungot az anyukáik elviszik egy parkba egy „randira”, a két kiskamasz bemászik egy olyan szoborba, ami két nagy fejből áll,

így vetítve előre, hogy a két hős hamarosan csak egymás fejében, egymás gondolataiban fog létezni.

De egyáltalán nem kell kiszúrni az ilyen apróságokat ahhoz, hogy élvezni tudjuk Celine Song filmjét. Elég, ha átérezzük annak egyszerre fájó és vigasztaló melankóliáját, hogy van valaki, aki tökéletes a számunkra, de mégsem lehetünk vele. De közben persze van még valaki, aki majdnem ugyanannyira tökéletes, és tudjuk, hogy mellette van a helyünk – szóval sosem fog kiderülni, sosem fogjuk megélni, hogy valójában mennyit veszítünk, veszítünk-e valamit egyáltalán.

Erről szól az Előző életek, és nem többről. Ami, ha jobban belegondolunk, valójában rengeteg.

Egy hasonló témájú és hangulatú japán film

Amit az életünk végéig bánni fogunk

A Zöld Könyv – Útmutató az élethez után három évvel hozhat-e megint egy rakás Oscart egy furcsa sofőr és zárkózott megbízója története? Kritika a Vezess helyettem című, négy Oscar-díjra jelölt japán szenzációról.

Tovább