Karl Marx utolsó szavai állítólag a következők voltak:

„Az utolsó szavak csak az olyan ostobáknak számítanak, akik életük során nem mondtak semmit.”

A legtöbb forgatókönyvíró azonban nyilvánvalóan nem ért egyet ezzel, hiszen az általuk megalkotott hősöknek az egész életét bele kell sűríteniük abba a néhány órába, amit a szemünk előtt a vásznon töltenek – így az alkotók a haláluk előtti utolsó mondataikat is megpróbálják minél jelentőségteljesebbre vagy meghatóbbra írni.

Legyen az akár egyetlen szimbolikus szó, egy teljes monológ vagy néhány ütős mondat, és hangozzék el a viktoriánus Londonban, a távoli jövőben, egy űrhajón vagy a XX. század végén egy véres raktárépületben, az alábbi tíz búcsú annyiban nem különbözik egymástól, hogy olyan szívszorítóan vannak megírva, hogy minden bizonnyal ezek a filmtörténelem legszomorúbb zárszavai.

Roy Batty költői távozása a Szárnyas fejvadászban

Ridley Scott sci-fi klasszikusában a Deckard (Harrison Ford) által üldözött lázadó replikánsok nem akarnak mást, mint kiterjeszteni azt a négy rövidke évet, ami megalkotásukkor adatott nekik. Vezetőjük, Roy Batty (Rutger Hauer) és a főhős leszámolására a híres Bradbury-ház tetején kerül sor, ahol Roy váratlanul megkegyelmez Deckardnak, és egy olyan lírai monológgal búcsúzik az élettől, amelyben nemcsak saját, de minden emberi (vagy esetünkben nem emberi) halál tragédiáját megragadja. „Különös élmény félelemben élni, ugye? Pontosan ezt jelenti a szolgaság. Én láttam olyan dolgokat, amiket ti, emberek el se hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén. Gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser-kapunál.

Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben. Az idő lejárt.”

Ray szembenéz a bűntudatával az Erőszakikban

Martin McDonagh zseniális fekete komédiájában a gengszterfőnök, Harry (Ralph Fiennes) a belgiumi városkába, Bruges-be küldi két bérgyilkosát, Rayt (Colin Farrell) és Kent (Brendan Gleeson). Ken számára csakhamar kiderül, hogy a célpont valójában Ray maga, akit Harry halállal akar büntetni, amiért egy korábbi meló alkalmával véletlenül megölt egy ártatlan gyereket is. Mikor Ken nem hajlandó meggyilkolni a barátját, Harry maga veszi kézbe a dolgokat, szintén Bruges-be utazik, és lelövi Rayt, aki végső monológjában saját bűntudatát fogalmazza meg – majd rájön, hogy mégis élni akar.

„Valahol Londonban van egy karácsonyfa egy csomó ajándékkal, amiket sosem bontanak ki. Arra gondoltam, ha ezt túlélem, elmegyek oda, bocsánatot kérek az anyától, és bármi büntetést szab ki rám, elfogadom. Börtön, halál, tök mindegy volt. Mert ha börtönbe kerülök vagy meghalok, legalább nem ebben a kurva Bruges-ben leszek.

– hallhatjuk Ray utolsó mondatait, de sosem tudjuk meg, hogy túléli-e.

A jelenet egyébként afféle bónuszként tartalmaz egy másik megrázó utolsó mondatot is, méghozzá Harryét, aki azt hiszi, hogy a történelem megismételte önmagát, és amikor lelőtte Rayt, vele együtt eltalált egy kisfiút is. Ray utolsó erejével hiába próbálja elmondani neki, hogy az illető valójában nem egy gyerek, hanem egy törpe növésű felnőtt férfi – a gengszterfőnök „az ember tartsa magát az elveihez” szavakkal végez magával is.

Pókember még maradna a Bosszúállók: Végtelen háborúban

Amikor a Bosszúállók: Végtelen háború végén Thanos egy csettintéssel kiirtotta az univerzum felét, számos szívszaggató halálesetnek (pontosabban elillanásnak) és több emlékezetes zárómondatnak lehettünk a szem- és fültanúi. Mind közül talán Pókember, azaz Peter Parker halála volt a legmegrázóbb, és nemcsak azért, mert a jelek szerint a többiektől eltérően az ő elmúlása nem volt fájdalommentes, hanem mert itt ütközött ki igazán, hogy hiába szuperhős, valójában csak egy rémült gyerek. „Mr. Stark! Nem vagyok túl jól” – mondja mentorának, Vasembernek, miközben összeesik, majd így folytatja:

„Nem akarok meghalni. Nem akarok, Mr. Stark. Kérem! Nem akarok meghalni. Nem akarok”

– és hogy végképp megszakadjon minden Marvel-rajongó szíve, a fiú még azt is hozzáteszi: „Sajnálom.”

HAL 9000 elveszti a tudatát a 2001: Űrodüsszeiában

Stanley Kubrick 1968-as epikus sci-fi klasszikusában a Jupiterre indított expedíció űrhajóját irányító mesterséges intelligencia, a HAL 9000 öntudatra ébred, de egy programozási hiba miatt elkezd furcsán viselkedni, ezért a legénység úgy dönt, lekapcsolják – azaz kvázi meggyilkolják. HAL azonban megneszeli mindezt, megelőzi őket, és elkezdi szép sorban kiiktatni, vagyis megölni az űrhajósokat. A végére maradó tudós, Dave Bowman viszont gyorsabb nála, és bejutva a számítógép központi vezérlőjébe, elkezdi kikapcsolni HAL-t, akinek így fokról fokra szűnik meg a tudata.

Bár nyilvánvalóan érzelemátvitelről van szó, hiszen HAL nem ember, hanem egy gép, mégis szívszorító hallgatni, ahogy rimánkodik Dave-nek („Dave, hagyd abba! Hagyd abba, kérlek! Abbahagynád, Dave?”), majd valódi emberi érzelmeket mutat („Félek. Félek, Dave. Elmegy az eszem. Érzem. Elmegy az eszem. Ez kétségtelen. Érzem. Én... félek.”), hogy végül egy ostoba dalocskával búcsúzzon a világtól („Az oktatóm Mr. Langley volt. Ő tanított nekem egy kis dalt. Ha hallani akarod, eléneklem neked. (…) A címe: Daisy. »Daisy, Daisy, mondj már igent nekem! / Téged nézni őrjítő, hidd el nekem! / Az esküvőnk nem lesz fényes / Tudod, nem vagyok pénzes / De jól festesz, ha feszítesz / A jó öreg tandememen«”), mint egy lejárt lemez.

Charles Foster Kane rádöbben egész élete hiábavalóságára az Aranypolgárban

A „rózsabimbó” minden bizonnyal egyike a filmtörténelem leghíresebb utolsó mondatainak, és a címszereplő szokatlan módon már a film elején kimondja, hogy a néző aztán csak a mű utolsó pillanatában döbbenjen rá a szó valódi jelentésére és a sorstragédiára, amit hordoz. Orson Welles 1941-es klasszikusának riporterfigurája is a nagy ember, Charles Foster Kane halálos ágyán mondott utolsó szavának a jelentését akarja mindenáron kinyomozni, ám ez nem sikerül neki.

A kamera a mű végén csak a közönségnek mutatja meg, hogy amikor a rakodómunkások a Kane palotában eltüzelik a hagyaték értéktelen limlomjait, egy régi, ócska szánkót is a tűzre vetnek – rajta a Rózsabimbó felirattal. Kane, az „aranypolgár” tehát élete utolsó másodpercében arra gondolt, hiábavaló volt az a gazdagság és hatalom, amit élete során megszerzett, és visszasírta az utolsó mozzanatokat, amikor még boldog volt (ezt egy flashbackben utóbb láthatjuk is): a mesés örökség rászakadása előtti önfeledt játékot a hóban, családja behavazott hegyi kunyhója előtt.

Philip elmondja a mostohafiának, hogy szereti a Haláli hullák hajnalában

Edgar Wright Cornetto-trilógiájának 2004-es nyitó darabjára alapvetően vicces-véres zombifilm-paródiaként emlékszünk, pedig voltak benne érzelmes pillanatok is. Az egyik ilyen, amikor a Simon Pegg által játszott főhős, Shaun mostohaapja, Philip (Bill Nighy) egy zombiharapást követően a cselekmény középpontjában álló kis csapat menekülőautójában haldoklik. Shaun és Philip között addig érezhetően feszült volt a viszony, a srác például minden egyes alkalommal kijavította azt, aki a férfit az apjának nevezte. Ám a kocsi hátsó ülésén Philip váratlan vallomással áll elő:

„Apának lenni nem könnyű. Mikor megismertelek, már 12 éves voltál, és annyira felnőtt! Csak annyit akartam, hogy erős légy, és ne add fel, amiért elvesztetted az apád. (…)

A film humorára jellemző, hogy az alkotók a felkavaró vallomásnak úgy veszik el az élét, hogy a következő pillanatban Philip zombivá változik...

Mr. Narancs végzetes vallomása a Kutyaszorítóban című Tarantino-filmben

Tarantino bemutatkozó nagyjátékfilmjében a katasztrofálisan végződő gyémántrablást végrehajtó színes kis társaság két tagja, Mr. Narancs (Tim Roth) és Mr. Fehér (Harvey Keitel) között érzelmi kapcsolat alakul ki, és az idősebb férfi a fiatalabb mentoraként lép fel. Akkor is védelmezi Narancsot, amikor a még életben lévő két másik gengszter, a csapatot felbérelő Joe Cabot és fia, „Széparcú” Eddie váltig állítja, hogy beépített zsaru. Ez vezet el a film híres mexikói felállásához, aminek a végén Joe, Eddie és Fehér egyszerre lövik le egymást.

Mr. Fehér ezt követően odakúszik egy haslövés után szintén haldokló védencéhez, és átöleli, mint egy csecsemőt. Narancs ekkor előáll a megrázó vallomással:

„Zsaru vagyok, Larry. Sajnálom. Annyira sajnálom. Zsaru vagyok. Sajnálom. Ne haragudj! Sajnálom.”

Miután a férfi rádöbben, hogy az, akit mindvégig védelmezett, aki miatt elárulta, sőt megölte a barátait, átverte, állati nyöszörgés tör elő a torkából, és a gengszterkódex értelmében arra készül, hogy lelője a zsarut. Ekkor azonban rohamrendőrök nyomulnak be a raktárépületbe, és fegyvert szegeznek rá. Mr. Fehér lelövi Narancsot, a következő másodpercben pedig őt is lelövik – de még mielőtt felfoghatnánk a tragédiát, jön a vége főcím, a Lime in the Coconut című vidám kis slágerrel...

Sweeney Todd megbánja bűneit

Tim Burton és Johnny Depp hatodik közös munkájában, a viktoriánus Londonban játszódó Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya című horrormusicalben a színész játssza a címszereplőt, akit egy gonosz bíró (Alan Rickman) ártatlanul bebörtönöz, hogy megkaparintsa gyönyörű feleségét. Mikor a szerencsétlen férfi álruhában visszatér, bosszút esküszik a bíró ellen (főleg miután megtudja, hogy felesége megölte magát), amiben partnerre is talál szállásadónője, Mrs. Lovett (Helena Bonham Carter) személyében. A főhős dühe azonban lassanként az egész világra kiterjed, és borbélykéseivel elkezd válogatás nélkül öldökölni – áldozatai holttestét pedig Mrs. Lovett pitesütödéjében hasznosítják újra.

Hogy valami nem stimmel a borbélyüzlettel és a pitesütővel, arra egy, a környéken ólálkodó koldusasszony, illetve Todd és Mrs. Lovett kis inasa jön csak rá. Mikor a koldusasszony megzavarja a férfit végső bosszúja beteljesítésében (azaz a bíró megölésében), Todd őt is meggyilkolja. Ezután jön csak rá, hogy borzalmas tettével saját felesége életét oltotta ki, mivel Mrs. Lovett állításával ellentétben a nő nem halt meg. Mikor szembesül a rettenettel, Sweeney Todd az ölébe fekteti feleségét, ringatni kezdi, és azt a dalt énekli neki, amit a film nyitányaként hallhattunk.

mert a borzalmak szemtanúja, az említett kis segéd, Toby dühödten elvágja a torkát. Sweeney Todd így úgy végezte, mint áldozatai, és beletörődő arcán látszik, hogy egyáltalán nem tiltakozott volna a fiú által rá kiszabott sors ellen. Az utolsó képeken azt láthatjuk, hogy a férfi nyakából ömlő vér ráfolyik szeretett felesége arcára, mintha a halott vért könnyezne.

Bing Bong utolsó kívánsága az Agymanókban

A Pixar stúdió animációs filmjei gyakran teszik próbára a könnyzacskóinkat, de mind közül talán az Agymanókon lehet a legtöbbet és a legnagyobbat zokogni. Az egyik legszívbemarkolóbb rész, amikor a kiskamasz Riley érzelmi életéért felelős Derű és a lány gyerekkori képzelt barátja, Bing Bong csapdába esnek a Feledés gödrében (mivel Riley annyira össze van zavarodva, hogy kezdi elfelejteni az emlékeit), és megpróbálnak kijutni egy vidám nóta énekelgetésével működő rakéta segítségével. Amikor Bing Bong a folyamatos sikertelen próbálkozások során rájön, hogy a jármű nem bírja el mindkettejüket, feláldozza magát, és leugrik a rakétáról.

Mindezt Derű észre sem veszi, csak mikor már kijutott a csapdából, de akkor már késő: a Feledés gödrében hátramaradó Bing Bong elkezd eltűnni, mivel ide azon dolgok kerülnek, amiket Riley elfelejt. A kedves, elefántra emlékeztető figura utolsó erejével még Derű után kiáltja, hogy

„vidd el helyettem a Holdra, oké?”

– amivel arra céloz, hogy vigyázzon Riley-ra helyette is, és segítsen visszaszerezni a jókedvét (egy költözés miatt ugyanis a 11 éves lány olyan elképesztően szomorú lett, hogy lassan kezd szétesni a személyisége), aztán nem látjuk többé.

Yondu önfeláldozása A galaxis őrzői vol. 2-ben

Mivel Űrlordnak, azaz Peter Quillnek az talán a legnagyobb fájdalma, hogy elveszítette az édesanyját, és nem tudja, hogy ki az apja, A galaxis őrzői második részében sokáig pozitív fejleménynek tűnik, hogy felbukkan a Kurt Russell által alakított Ego, aki űrvándornak mondja magát, és azt állítja, hogy ő Peter apja. Csakhamar azonban kiderül, hogy Ego egy gonosz lény (ilyen névvel nem is csoda), egy élő bolygó, aki önző okokból, saját maga kiterjesztéseként szórta szét a magvait univerzumszerte, és hősünket is ezért hozta létre. Így, gyerekei segítségével akarja átvenni az uralmat minden bolygó felett. Ego csaknem a maga oldalára állítja Petert, de véletlenül elszólja magát, és elárulja neki, hogy ő ölte meg az anyját, így a főhős is ráébred a gonoszságára.

Űrlord és csapata ekkor megkísérli megsemmisíteni Egót, oly módon, hogy felrobbantják a magját – ám Peter a robbanáskor ottragad. Ekkor lép újból színre a Yondu nevű kalóz, aki váratlanul odaröppen a főhős mellé, kirepteti a helyszínről, és átrakja rá a rendelkezésre álló egyetlen űrruhát, így mentve meg a fiút és áldozva fel saját magát. Yondu volt az, aki a gyerekként megárvult Petert (Ego parancsára) magához vette, és jól-rosszul felnevelte. Most, élete utolsó perceiben esetlen szavaival biztosítja róla a főhőst, hogy mindig is fiaként tekintett rá.

„Lehet, hogy az apád volt, fiam, de nem ő volt az apukád. Sajnálom, hogy mindent elrontottam. Mázlim volt, hogy te vagy a fiam”

– mondja Yondu, aminek hatására Peter rádöbben, hogy amit (akit) egész életében keresett, az végig ott volt a szeme előtt.

(via Looper)