Egy igazán jó dolog van a John Wick széria negyedik és egyben utolsó részében: a vak kínai bérgyilkost játszó Donnie Yen - minden más jó dolgot már háromszor láthattunk, sokszor sokkal jobban.
Az John Wickkel (2014) nem találták fel a spanyolviaszt – csak újra nagyon menővé tettek egy jól bejáratott formulát. A mindenen átgázoló magányos bosszúállót tökéletesen szabták Keanu Reeves karakterére, annak harcművész (filmes) előélete ugyanúgy passzolt a kutyája halálát megtorló egykori bérgyilkos figurájához, mint Keanu menősége. Erre jött a kaszkadőrből lett rendező Chad Stahelski akciófilmes szakmai ismerete,
tökéletesen kidolgozott, gyors, pontos és pont a megfelelő mértékben véres összecsapásokkal,
és kaptunk egy tökéletes akciófilmet – a készítők pedig kaptak egy lehetőséget a folytatásra. És ki gondolta volna, hogy minden folytatással egyre messzebb kerülünk az első film szellemiségétől és minőségétől? Mondjuk mindenki, és a John Wick: 4. felvonás a maga 169 percével tényleg csak egy hosszúra nyújtott, önmagát ismétlő gyilokorgia.
Az előzmények majdnem lényegtelenek, ami fontos: a sokat emlegetett felső kör (még mindig) holtan akarja látni John Wicket, ezért amolyan ügyvivőnek kineveznek egy francia márkit (Bill Skarsgård), akinek van egy csomó nagydarab embere, akik mind háromrészes golyóálló öltönyt viselnek, és akik a régi barátját (Hiroyuki Sanada) Osakában felkereső Wick nyomára jutnak – aminek a régi barát issza meg a levét, mert megöli az a Caine nevű vak gyilkos (Donnie Yen), aki egykor szintén jóban volt főhősünkkel, de muszáj a rosszaknak dolgoznia, mert a lányával zsarolják.
Osakából visszamegyünk New Yorkba – előtte volt egy tök felesleges sivatagi kitérő is - , onnan Berlinbe, majd Párizsba,
ahol Wick az egyetlen megoldáshoz folyamodik, amivel megszabadulhat a Körtől. Párbajt ajánl fel a márkinak – a szükségesnél jóval többet emlegetett ősi törvények értelmében, ha nyer, elfelejtik „tartozását”, de ahhoz meg kell élni a párbaj hajnalát.
A 169 perces játékidő nem csak sok utazásra ad lehetőséget, hanem sok régi és új mellékszereplő bemutatására is. Természetesen visszatér Winston (Ian McShane) és a recepciósa (a pár napja elhunyt Lance Reddick) és a Bowery King (Laurence Fishburne), a teljesen valószínűtlen berlini részben pedig megkapjuk a B-kategóriás akciófilmek királyát, Scott Adkinst, aki aranyfoggal és kövérre maszkírozva idétlenkedik – gondolom, ezt viccesnek gondolták, de baromira nem az.
Mivel eddig bejöttek a közönségnek a kutyák, most is van egy, a harmadik rész után most a belga Malinois a kiválasztott fajta
– mondom, hogy az egész önismétlés -, amihez jár egy gazda, aki szabadúszó bérgyilkos (Shamier Anderson), és akit olyan fazonra vettek, mint amilyen John David Washington a Tenetben. Mindez csak háttérinfó, a lényeg, hogy John Wick minél több „pályát” teljesítsen, és közben minél több ellenséget iktasson ki, lehetőleg a legkülönbözőbb fegyverekkel.
Mivel a legtöbben testpáncélt vagy kevlár öltönyt viselnek, elég sokszor kell az illetőt meglőni vagy leszúrni, hogy „végleg elcsendesedjen”, ám mi, nézők, nem tudjuk, kinek milyen védelme van, hogy miből készült az adott ruha, így teljesen randomnak tűnik, ki miért és mikor hal meg – vagy mikor nem -, ami némileg ellentmond az akciófilmek íratlan szabályainak.
A gond itt leginkább az, hogy maga a főhős veszik el a végtelen akciófolyamban,
ahogy összeszorított foggal lő, rúg szúr és üt – nem véletlen, hogy a jobb pillanatai pont azok, amikor nagyon elfárad. Maga Keanu Reeves is eltűnik kicsit, az eleve csak vázlatszerű főhősön sokkal többet nem is lehet eljátszani, mint az eltökéltséget, de ezt már három korábbi részben is láttuk, így az a furcsa helyzet áll elő, hogy a Continental Hotel igazgatóját, Winstont játszó Ian McShane és a vak gyilkost alakító és itt rendkívül szórakoztató Donnie Yen nagyságrendekkel hálásabb szerepet kapnak – nem úgy, mint Bill Skarsgård a márkiként, ami egy rossz karikatúra.
Persze, nyilván máshogy nézzük az egészet három korábbi John Wick-film után – lehet, hogy akinek ez az első, az még élvezni is fogja, ha nem is mindig érti, mi a szabályrendszer, amin belül hőseink mozognak, de három film után ez így már nagyon lapos, hiába a valóban gyors tempó és jól megkoreografált, de valójában sehová sem vezető akcióorgia. Sokat elmond egy jelenet, amiben a már nagyon kimerült Wicknek egy hosszú lépcsősoron kell eljutnia a Sacré Cœur-bazilikához, ahol a párbajt tartják majd
– ez egy olyan Párizs, ahol csak bűnözők laknak, senki más -
, amihez kéttucatnyi rosszarcúval kell elbánnia, hogy amikor felér a tetejére, lerúgják onnan. Tulajdonképp még egy kicsit vicces is, hogy milyen sokáig tart, mire leér az aljára, hogy aztán újra felmenjen, és közben megint lenyomjon ugyanannyi rosszfiút. Alapvetően elég lett volna egyszer felmennie, eddig is tudtuk, hogy ő bizony felmegy.
Persze, a John Wick 4.-et profik csinálták, olyan színészekkel, akiket mindig jó nézni – mondtuk már, hogy Donnie Yen milyen elképesztően jó itt az életunt vak gyilkosként? -, vagyis a helyzet az, hogy a fenti összes felsorolt hibája ellenére sem rossz film, hanem klasszikusan az „annyival jobb is lehetett volna” kategóriába tartozik, már amennyiben tényleg muszáj volt megcsinálni. Merthogy három film is elég lett volna, csak hát nehéz egy nyereséges franchise-ból kiszállni.
Értékelés: 6/10
