Évtizedről évtizedre évente több száz premiert láthatunk a mozikban, ezért nem csoda, hogy számos olyan film létezik, amely valahogy elkerülte a legtöbb néző radarját, így szinte egyáltalán nem beszélnek róla. Biztos mindenkinek van olyan személyes kedvence a kilencvenes évekből, amire – hiába nagy a keletje a kilencvenes évek nosztalgiának – rajta kívül csak nagyon kevesen emlékeznek. Íme az egykori videotékák gyöngyszemei, a magyar HBO hőskorának legjobb darabjai, amiket a streaming szolgáltatóknak hála manapság is el lehet csípni!

Matiné (1993)

A Szörnyecskék rendezőjének elfeledett kis remeke egy szörnyfilmmel vegyített felnövekvéstörténet, amelynek az 1962-es kubai rakétaválság adja a hátterét, középpontjában a kamaszhős mellett egy horrorfilmes producerrel (John Goodman), aki kisvárosi matiné előadásokon mutatja be legújabb, atomkísérletek során egy ember és egy hangya mutációjából létrehozott Mant nevű szörnyről szóló produkcióját. A Matinéban így megtalálhatjuk egymás mellett a nukleáris félelem, a tömeghisztéria, a moziszeretet és a tomboló hormonok izgalmait, miközben Dante imádnivalóan ragadja meg egy rég letűnt kor elveszett ártatlanságát. Az pedig, hogy a direktor a filmben látható filmet is szemmel látható szenvedéllyel csinálta meg, már csak a hab minden mozibolond tortáján.

Kék ördög (1995)

Az azóta méltatlanul „tévés karanténba” zárt (azaz kizárólag tévésorozatokat rendező) Carl Franklin a negyvenes évek klasszikus film noirjainak a szellemében forgatta le ezt a kiváló regényadaptációt, amiben az a csavar, hogy ezúttal az olyan hard-boiled detektívhősök, mint Sam Spade vagy Philip Marlowe helyett egy fekete magánnyomozót figyelhetünk, a fiatal Denzel Washington pályája egyik legjobb alakításában. Ezekiel „Easy” Rawlinsnak egy fehér nőt kell megtalálnia, egy politikus menyasszonyát, aki vélhetően Los Angeles fekete negyedében tűnt el (történik mindez 1948-ban, amikor – micsoda véletlen egybeesés! – az amerikai rendőrök szintén gyakran kerültek a rossz oldalra).

És ahogy az a noirokban lenni szokott, a magánnyomozó a nyomozáson túl személyesen érintve is alaposan belekeveredik a bűnügybe – ami nem is csoda, tekintve, hogy a femme fatale-t a Flashdance-ből ismert Jennifer Beals játssza. A Kék ördög Walter Mosley regényíró krimijén alapul, és a szerzőnek még egy egész sor kötete jelent meg Ezekiel „Easy” Rawlinsszal a középpontban, szóval nagy kár, hogy csak ebből az egyből készült Denzel Washington főszereplésével filmverzió, hiszen minden esély megvolt rá, hogy a karakter olyan kultikus státuszra tegyen szert, mint a már említett Sam Spade vagy Philip Marlowe.

Fülledtség (1996)

Szintén a noir műfajába tartozik a Wachowski testvérek bemutatkozó nagyjátékfilmje, amely méltatlanul merült feledésbe a három évvel később bemutatott, a nagy áttörést meghozó Mátrix miatt. A Fülledtség viszont nem a klasszikus film noirok hagyományait folytatja, hanem neonoir, azaz modern környezetben hasznosítja újra a noir elemeit – azzal is megcsavarva a dolgot, hogy egy leszbikus párt állít az izgalmas (és izgató) események középpontjába. Az azóta történt nemváltoztatás fényében már semmi meglepő nincs benne, hogy a két Wachowski, Lana (akkor még Larry) és Lilly (akkor még Andy) elképesztő érzékkel játszott el azzal, hogy a femme fatale mellé ezúttal nem egy megvezetett férfit, hanem egy elcsábított nőt állítottak.

Ha megnézzük a film fentebb látható csábítási jelenetét (amelyben a gengszterfeleség, Violet szándékosan bedobja a fülbevalóját a lefolyóba, hogy áthívhassa a vízvezeték-szerelő Corkyt, akinek utána egy itallal köszöni meg a fáradozásait…), minden olyan benne, mintha egy férfi és egy nő között történne, csak az alkotók a férfi figurát kicserélték egy férfiasan öltözködő és férfiasan viselkedő nőre. Slusszpoénként ráadásul azzal is reflektálnak a megcsavart helyzetre, hogy a hazatérő férfi először felháborodva keresi a tetten ért szeretőt, amikor meglátja a sietősen öltözködő Violetet, majd látványosan megnyugszik, miután „csak” egy másik nőt talál mellette. Az ilyen apróságok mellett pedig a Fülledtség primer műfaji szinten, azaz briliánsan megvalósított, fordulatos bűnfilmként is kiválóan működik.

Otthon, véres otthon (1997)

George Armitage fekete komédiába oltott romantikus vígjátékának maga a főszerepet játszó John Cusack volt az egyik forgatókönyvírója – és ezek szerint a sztár nem csak színészként tehetséges, hiszen az Otthon, véres otthonnak már az alapötlete zseniális. Egy profi bérgyilkost ismerhetünk meg, Martin Blanket (természetesen Cusack alakításában), akit szakmai kötelessége, azaz következő célpontja pont ugyanabba a detroiti városkába szólít, ahol a tízéves érettségi találkozója is lesz – méghozzá ugyanazon a héten.

Emberünk így nem kerülheti el a múlttal való szembenézést (hiszen az elmúlt tíz év során érthető okokból nem igazán látogatott haza), elsősorban egykori barátnője, Debie (Minnie Driver) személyében. Az újra egymásra találó szerelmeseket megformáló színészek között pedig elképesztően jól működik a kémia – és akkor a szerelmi szál mellett is baromi jól megcsinált akciójelenetekről, a csodálatos mellékszereplőkről (Joan Cusack, Alan Arkin, Jeremy Piven, Dan Aykroyd, Hank Azaria) és a film még csodálatosabb soundtrackjéről még nem is beszéltünk. Cusack pár évvel később bemutatott romkomja, a Pop, csajok satöbbi sajnos elhomályosítja az Otthon, véres otthon fényét – pedig kiváló darabról van szó, szóval aki még nem látta, ne késlekedjen tovább!

Lázadj! (1998)

A kétszeres Oscar-díjas Sarah Kernochan eddigi egyetlen nagyjátékfilmes rendezése leginkább a cikkünk első részébe beválogatott 1991-es Flörtre emlékeztet – csak épp fordított előjellel közelíti meg a hatvanas évek bentlakásos magániskoláinak témáját. Míg a Flört fiataljai égtek a vágytól, hogy keveredhessenek egymással, addig a Lázadj! középpontjában álló lánycsapat tagjai összeroppannak a hírre, hogy lányiskolájukat anyagi okok miatt össze akarják vonni egy fiúgimnáziummal, mivel önállóságuk elvesztését látják benne – ezért mindent bevetve harcolni kezdenek ellene. Kernochan alkotása (kész korabeli tinisztárparádéval a főbb szerepekben, lásd Kirsten Dunst, Rachael Leigh Cook és Heather Matarazzo) olyan komoly témákról beszél, mint a női egyenjogúság, a hímsovinizmus, a szexuális zaklatás, a fogamzásgátlás vagy a bulimia, ennek ellenére egy percre sem veszíti el vagány feel-good movie hangulatát.

(via Collider)