A horrorban az a jó, hogy annyi minden belefér, még úgy is, hogy közben jól ismert klisékből építkezik az adott film. Itt a kísértetház zsánere kap egy jó nagy csavart a tóparti házban magára maradt özvegy történetével.
Ha hihetünk a horrorfilmeknek, akkor a legveszélyesebb dolog a világon nem az zombi, a földönkívüli vagy egy őrült sorozatgyilkos, hanem a saját házunk.
A ház, amely kísérteteket rejt, ahol iszonyú dolgok történtek a múltban, amely titkos átjárókat és folyosókat rejt, amely maga is egy élő entitás, amelynek falai bármikor ránk záródhatnak, ajtói arcunkba csapódhatnak, brrrrr! Az Éjszaka a házban is ezt a vonalat erősíti, de egyáltalán nem egyszerű horrorról van szó!
Egy gyönyörű tóparti házban járunk, egy erdőség közepén, könnyűszerkezetű, sok ablakú, csodaszép építményről, amelyet az itt élő pár épített magának. Pontosabban az építész férj tervezte és építette fel, aki nincs már, mert kievezett a tó közepére és fejbe lőtte magát. Ezt nem látjuk, csak tudjuk, hiszen a film a temetés után kezdődik, a gyászoló feleség, Beth (Rebecca Hall) pedig érthető módon képtelen feldolgozni a történteket. Elkeseredett és csalódott, úgy érzi, cserbenhagyták, dühében nekiáll összeszedni az elhunyt személyes tárgyait, hogy megszabaduljon tőlük, és közben furcsa dolgokra talál, köztük az optikai megtévesztésről szóló könyveket, de ennél sokkal nyugtalanítóbb dolgok is történnek. A ház előtti mólón a tóból kivezető vizes lábnyomokat lát, zajokat hall a házban, ahol hajnalban bekapcsol a magnó, kint, a víz felszínén pedig mintha a férjét látná.
Beth nem tudja, mindez tényleg megtörténik, vagy furcsa álmokat lát, amiket rendszerint egy üveg konyak elfagyasztása is táplál.
A német David Bruckner (A rítus) által rendezett Éjszaka a házban rengeteg dologban emlékeztet a Blumhouse stúdió tavalyi nagy sikerére, A láthatatlan emberre, amely szintén egy modern vízparti házban játszódott, ahol szintén egy titokzatos, láthatatlan entitás kergette az őrületbe a főszereplőt, aki szintén teljesen hétköznapi volt. Ott is volt egy titkokkal teli házasság, ott is üzentek a párás tükör felületén, de ott volt racionális magyarázat, még akkor is, ha abban volt némi sci-fi elem, itt nincs. Illetve van, de baromi nehéz összerakni, nevezzük inkább elméletnek, és tudom, hogy azok, akikkel együtt néztem a filmet, hasonlóan gondolják. És talán nem is olyan fontos, hogy egyértelmű, kézenfekvő magyarázatot kapjunk, sokkal fontosabb a film hangulata, annak felépítése, és az, ami a hősnővel történik.
Merthogy ez a történet elsősorban a depresszióról, a magányról és a gyászról szól – és ennek fényében furcsa volt egy pláza mozijában látni -, és mint ilyen, tényleg
mély rétegeket hánt le a hősnőről, aki itt egyszerre áldozat, öngyógyító és magánnyomozó.
És Rebecca Hall (Godzilla Kong ellen, Vicky Cristina Barcelona) remek erre a szerepre, amire nyilván nem egy csinos fiatal színésznő kellett, hanem egy tapasztalt veterán, aki kis rezdülésekkel is rengeteget tud elmondani. Van egy jelenet, még viszonylag az elején, ahol az egyébként tanárként dolgozó Beth irodájába beállít egy anyuka, aki valami jegy miatt reklamál, mint közben kiderül, ok nélkül, és a sokáig türelmesen magyarázó tanerőnek egy ponton elfogy a türelme, és ekkor tudjuk meg, pontosan mi is történt a férjével. Na ezt a részt tanítani kéne, Hall tényleg remek. Rajta kívül csak két említésre méltó szereplő van, a kedves kolléganő (Sarah Goldberg) és a környék mindenese, afféle gondnok (Vondie Curtis-Hall), akik jól egészítik ki a főhősnőt.
A rossz hír viszont az, hogy bár sorra jönnek a megdöbbentő felfedezések, és valóban van a filmnek egyfajta dramaturgiai csúcspontja, a lezárás némi kívánnivalót hagy maga után, mert legalábbis hangnemében és hangulatában valahogy ellentmond mindannak, ami előzőleg történt. Ami nem feltétlenül baj, legfeljebb zavaró tényező.
Értékelés: 7/10
