Ha izlandi film, akkor Ingvar Sigurdsson a nyerő, a szigetország színészlegendája, saját maga élő szobra, aki most egy gyászoló férfit alakít, aki történetesen nyugdíjas zsaru, és mint ilyen, utánamegy a dolgoknak.
Ingvar Sigurdsson (Hideg fény, Vérvonal, Hullámverés) az izlandi film félistene, és nem mondom, hogy minden műfajban és szerepkörben tökéletes, de ezt ő is és a vele dolgozó rendezők is tudják, és ha szerepel, akkor tökéletes. Viharvert külsejével, baltával faragott arcával, szúrós tekintetével olyan, mint önmaga szobra. Az ilyen színészre szokás mondani, hogy képes egyetlen mondattal is elvinni egy egész filmet – és gyakorlatilag ezt teszi most is, bár egynél azért több mondata van A legfehérebb nap című drámában.
Hvítur, Hvítur Dagur – szól az eredeti cím, és gyorsan tanulhatunk is egy kicsit izlandiul, mert ez annyit tesz, Fehér, fehér nap, és a filmet megnézve én nem pontosan tudom, ez mit jelent. Mert itt nem mindennek van teljes mértékben értelme, ám Hlynur Palmason rendezőnek nem is feltétlenül az volt a célja, hogy mindent világosan elmagyarázzon nekünk. Rögtön az elején egy hosszú montázst mutat nekünk, amolyan time lapse felvételt, ahol gyorsítva láthatjuk ugyanabból a rögzített nézőpontból, miként telnek el a napok, hetek és évszakok egy, a semmi közepén álló, kerítéssel körülvett, romos raktárépület körül. Lesik a hó, elolvad, emberek járkálnak, lovak legelésznek – az izlandi filmek alapvető kellékei a szerintem csakis statisztának tenyésztett helyi pónik -, és ezzel előlegezi meg azt a sziszifuszi munkát, amit hősünk, Ingimundur végez. És már az elején értjük, a ház egy metafora, az újjáépített élet metaforája.
Ő ugyanis lakóházzá alakítja át az épületet, de nem magának, hanem a lányának, pontosabban unokájának csinálja. Mert nem tud mit kezdeni magával, ugyanis egy autóbalesetben meghalt a felesége. Ingimundur kemény ember, nyugdíjas rendőr, aki nem szeret beszélni, és megválogatja, kivel van jóban. Lányával nem különösebben törődik, de 8 éves kisunokáját imádja, magával is hurcolja mindenhová. És a házátalakítással párhuzamosan a férfi egy másik projektbe is belevág: halott felesége holmija között arra utaló jeleket talál, hogy az asszony megcsalta, ő pedig nem azért volt rendőr, hogy ne járjon utána a dolgoknak. És ez pont ennyire egyszerű, két, maximum három mondatban összefoglalható történet lenne, ha a rendező nem csavarna egy icipicit rajta.
Ami nem biztos, hogy jó, de tény, hogy izgalmasabbá teszi a filmet. Először is valaki, nem tudjuk ki, biztonsági kamerákon figyeli meg azt az útszakaszt, ahol hősünk felesége elhaladt a baleset előtt, és ahol Ingimundur is minden nap hazajár. Másrészt hősünk a nyomozás során olyan konfliktusokba keveredik, amikre talán még ő sem számított, és a szép lassan döcögő film egyre nagyobb lendületet kap a legvégére. Ingvar Sigurdsson pedig tényleg egy félisten, úgy tud játszani, hogy közben alig játszik, mégis lehetetlen nem rá figyelni, nem bekerülni a vonzásába. Nem véletlen, hogy a cannesi-i Kritikusok Hete program válogatásában InSigurdsson elnyerte a legjobb színész díját – a rendező pedig a legjobb fiatal tehetségnek járó kitüntetést vihette haza.
Értékelés: 7/10
