Szentjánosbogarak sírja (1988)

Isao Takahata szívszorító filmje a műfaj szerelmesei által mindig is sokra becsült, egész estés animáció, amely egy fiatal testvérpár sorsát követi végig a második világháború sújtotta Japánban. Szeita és alig négyéves kishúga, Szecukó apja egy hadihajón szolgál, amikor anyjuk életét veszti bombázás okozta tűzvészben – az akkor még javarészt

fából és papírból épült japán városokat egyszerűen elsöpörték az amerikai légitámadások.

A két árva egyik nagynénjükhöz kerül, ám hamarosan kiderül, hogy a háborúban elszegényedett, bizalmatlanná vált társadalomban csak magukra számíthatnak, és kénytelenek egyedül szembenézni a háború poklával. A fenyegető éhség és a pusztító bombázások árnyékában csak a szentjánosbogarak halvány fénye képes a reményt életben tartani.

Harcosok szövetsége (2004)

A békekötés hiányában a technikai értelemben még ma is tartó koreai háború, az egykor elképzelhetetlenül véres, mára lecsendesült konfliktus annak idején testvért fordított testvér ellen, és szó szerint erről szól a film. A háború elején a vesztésre álló déli oldalon két testvér indul harcba a kommunista agresszorok ellen, de nem önként. Az idősebb testvér hőssé válik, de csak azért, mert veszélyes küldetésekre jelentkezik, hogy hazaküldhesse féltve óvott öccsét, és amikor azt hiszi, hogy az elesett, átáll a másik oldalra, és új mundérban újrakezdi az egész háborút. A rendkívül látványos és realisztikus film nem idealizálja egyik oldalt sem, a déliek között is akad szadista vadállat, aki válogatás nélkül végez ki foglyokat és gyanúsítottakat. Nem csoda, hogy odahaza kultuszdarabbá vált, merthogy arrafelé olyan sokáig mind a közbeszédben, mind a filmekben csak jó és rossz létezett, ördögi kommunisták és hősies hazafiak.

Élet és halál városa (2009)

Bár az európai történetírás viszonylag keveset foglalkozik vele, a Nankingi mészárlás volt a távol-keleti háború egyik legvéresebb, legmocskosabb epizódja. A diadalmasan előrenyomuló japán hadsereg 1937 decemberében foglalta el az akkori kínai fővárost, ahol hat héten át ülte torát a fékevesztett erőszak.

Becslések szerint 300 000 áldozata volt a mészárlásnak,

és nők tízezreit erőszakolták meg, miközben csak néhány jószándékú nyugati próbált közbeavatkozni - kevés sikerrel. Chuan Lu rendező elképesztő tablóképet fest a brutális eseményekről, ami hihetetlenül izgalmas csatajeleneteket is tartalmaz, legnagyobb erénye pedig az, hogy nemcsak a kínai nézőpontot mutatja meg, hanem a japánt is. A film egyik csúcspontja a történet elején lezajló kínai utóvédharc, illetve a legvégén tartott méltóságteljes, komor japán diadalmenet, ami egyben a háború igazi természetéről is szól.

A kürt hangja (2007)

Bár a második világháborút követő kínai polgárháború a XX. század egyik legvéresebb és legjelentősebb konfliktusa volt, a világ nem sokat törődött vele, nem ismerjük fontosabb ütközeteit, idővonalát, csak azt, hogy végül a kommunisták győztek, a nacionalisták pedig Tajvan szigetére menekültek. Pedig nekik állt sokáig a zászló, jobban voltak felszerelve, rengeteg pénzt és hadianyagot kaptak Amerikától, de

egységes vezetés, stratégia és főleg ideológia hiányában elbukták a harcot,

ám ez a másik oldalnak is hihetetlen véráldozatba került. Már az első, városi ütközet megmutatja, micsoda vérfürdő folyt ott, ahol egyik fél sem foglalkozott azzal, hány ember életébe kerül elérni a kitűzött célt – szerintem az elmúlt évtized legjobb filmes csatajelenete –, majd a főhősnek, Gu parancsnoknak 47 főre olvadt csapatával egy stratégiai jelentőségű bányát kell védenie. Az ellenség túlerejével vívott reménytelen harcban a csapatból rajta kívül mindenki elesik – mert lelövik azt a kürtöst, akinek a visszavonulót kellett volna megfújnia.

Mongol (2007)

Bár a címszereplő, Tadanobu Asano japán, a rendező, Szergej Bodrov pedig orosz, mégis ez a kazah filmgyártás büszkesége és ékköve, és valóban nagy ívű, látványos és izgalmas produkcióról van szó. Temüdzsin története a XII. századból aligha cseng ismerősen, de mikor megismerte és félni is megtanulta nevét a világ,

akkor már Dzsingisz kánként emlegették.

Bodrov tervezett trilógiájának első része Temüdzsin felemelkedésének viszontagságos útját mutatja be. Apja, a kán halála után magára marad, de célját nem téveszti szem elől: a mongol törzseket egyesíteni kell, amihez végül saját féltestvérét, a ravasz Dzsamukát (Honglei Sun) kell legyőznie. És mondanunk sem kell, ezzel a kazahok kicsit lenyúlták a mongol történelem dicsőségét, de amilyen etnikai kavarodás van arrafelé, még az is lehet, hogy jogosan tették.

A szivárvány harcosai (2012)

Tajvan szigete, vagy ahogy akkoriban ismerték, Formosa 1895 és 1945 között japán gyarmat volt. A gyarmatosítók mindent megtettek annak érdekében, hogy elnyomják a bennszülött törzsek kultúráját és hitét. A férfiakat munkatáborokba vitték, a nőket a japánok kiszolgálására kényszerítették. Az egyik törzs vezetője, Mouna Rudo (Lin Ching-Tai) vezetésével ellenállás bontakozott ki, megtámadták a helyi rendőrséget és a kormányhivatalokat. A japánokat váratlanul érte mindez, ám

hamarosan elsöprő katonai erőt mozgósítottak a lázadók ellen.

Az őserdőt jól ismerő, vakmerő harcosok elszántsága és hősiessége még a japánok körében is tiszteletet váltott ki, hiszen harcuk egy halálra ítélt nép büszke választása volt: ahelyett, hogy évek alatt tűntek volna el, egy utolsó nagy csatában estek el, hűen őseikhez. A film csatajelenetei gyakran brutálisak, és ahogy a japánok, az őslakosok sem ejtenek foglyokat.

Moszul ostroma (2019)

A képlet kissé becsapós: a rendező amerikai, az egyik főszereplő francia-tunéziai, a mellékszereplők egy része jordániai, a technikai stáb a világ minden pontjáról érkezett és Marokkóban forgattak nagy titokban, mégis iraki filmről van szó. A történet, az arcok, az érzés és az üzenet annyira hiteles, hogy nem lehet NEM irakinak tartani, és persze maga a címbéli Moszul is Irak része, az ország második legnagyobb városa, amely éveken át volt az Iszlám Állam iraki központja. A történet hősei a valóban létező Nineveh elit kommandós egység tagjai, akik, ellentétben az újjászervezett iraki reguláris haderő legnagyobb részével,

nem futottak szét fegyvereiket eldobálva, amint megjelentek az ISIS első fekete zászlós harcosai.

A Nineveh egysége a nyitó képsorokban megmenti egy fiatal kurd rendőr, Kawa (Adam Bessa) életét, akit a parancsnok, a veterán Jasem őrnagy (Suhail Dabbach) vesz a szárnyai alá, nemcsak jóságból, hanem mert jól jön nekik még egy fegyveres a küldetéshez, amelynek a mibenlétére csak a történet legvégén derül fény.

Végső csapda (2021)

Ritkán kerül a hírekbe, de 2014 óta véres konfliktus zajlik Jemenben. Iráni támogatással szélsőséges iszlamisták foglalták el az ország jelentős részét, a korábbi, moderált kormányt pedig Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok igyekszenek visszahelyezni, modern, elsősorban amerikai haditechnikával támogatva. Ebből a konfliktusból ragad ki a film egy megtörtént eseményt, ahol egy háromtagú emirátusi járőregység esik csapdába egy sziklás vádiba páncélozott felderítőjárművükön, majd váratlanul felbukkan előttük egy furcsa alak. A vastag páncélzat egyelőre megvédi őket, de a helyzetük tarthatatlan, és odabentről a bázissal sem tudnak kapcsolatba lépni.

Egyszerre futnak ki a munícióból és az időből,

és a segítségükre küldött erősítés is ugyanúgy csapdába esik, mint ők, ezért a támaszponton egy nagyobb szabású felmentőakciót terveznek, de persze ehhez is idő kell…