Nagyon durva leegyszerűsítéssel, kétféle iskolája létezik a filmkészítésnek. Az egyikben az úgy nevezett „valóságot” próbálják megragadni különféle eszközökkel, a másikban a történet és a műfaji keretek a legfontosabbak. Az első kategóriába sorolhatjuk többek közt a dokumentumfilmeket és minden olyan alkotást, amelyet áthat a penetráns életszag – például mert valós helyszíneken játszódik és / vagy olyan amatőr szereplők vannak benne, akik saját maguk fikciós verzióját alakítják.

Az amerikai Sean Baker ennek a filmtípusnak lett a kismestere, hála az olyan rendezéseinek, mint a New York-i bevándorlók életét kézikamerás formában, utcaszintről bemutató Take Out és a Prince of Broadway. A 2012-es Starlettel a szexmunkások felé fordult az érdeklődése, érzékenysége, humánuma, empátiája azonban megmaradt, a transznemű prostituáltakról szóló, iPhone-nal forgatott Tangerine pedig meghozta neki a komolyabb szakmai elismerést is. A 2017-es Floridai álomba Willem Dafoe személyében már egy nagyobb nevet is be tudott castingolni, de a lényeg nem változott, itt is a társadalom peremén élőkre fókuszált. Legutóbbi rendezése, a Vörös rakéta megint egy szexmunkást, egy expornóst követett, aki a gödör aljáról próbál visszakapaszkodni egy isten háta mögötti kisvárosban. A Simon Rex főszereplésével készült filmen már érződött, hogy Baker próbál nyitni a szélesebb közönség felé a cselekmény és a humor felpörgetésével, most pedig az Anorával sikerült neki az, ami csak nagyon keveseknek:

megtalálta az arany középutat a szerzői dráma és a Hollywood-kompatibilis komédia közt.

Az idei Cannes-i Filmfesztivál arany pálmás filmjét le lehetne akár úgy is írni, mint a Micsoda nő életszagú, realistább rejtett remake-jét, még ha Bakernek írás közben állítólag eszébe sem jutott Richard Gere és Julia Roberts klasszikusa. Az Anora főszereplője is egy szexmunkás, aki mer nagyot álmodni – ő a címbéli Anora, de jobban szereti, ha Aninak szólítják –, csak a Los Angeles-i utcák helyett ő egy manhattani sztriptízbárban keresi a lakbérre és műkörömre valót. Az álmai lovagja nem egy ezüsthajú, decens üzletember, hanem egy orosz oligarcha fiának a képében érkezik meg az életébe. A kamaszkorban ragadt Ványa előbb csak meginvitálja az üzbég nagymamájának köszönhetően oroszul is beszélő Anit a luxusvillájába – amely valójában persze nem a sajátja, hanem az Oroszországban élő szüleié –, majd megkéri, hogy egy nagyobb összegért cserébe legyen a „barátnője” egy teljes hétig. A bulizással, drogozással, Las Vegas-i elnöki lakosztályok leamortizálásával végződő mézeshét esküvőbe torkollik: Ani hirtelen felindulásból hozzámegy Ványához, és a hírt a szülők, nem meglepő módon, nem pezsgőbontással ünneplik.

Az Anora valójában sokkal izgalmasabb annál, mint amilyennek a szinopszis, vagy az előzetes alapján tűnhet. Sőt, a trailer egyenesen a célközönség megtévesztését célozza, mert generikus hollywoodi romkomnak próbálja beállítani a filmet, mintha Baker nem reflektálni akarna a műfaj cukorszirupos közhelyeire, hanem reprodukálni őket. Az Anora első egy órája tényleg nézhető Ani romantikus fantáziájaként – annak eldöntése, hogy meddig tekint kizárólag üzleti tranzakcióként erre a viszonyra, a nézőre van bízva –, de amikor bekopog a valóság a „szerelmesek” ajtaján, a film is átalakul valami egészen mássá. Míg a körzővel-vonalzóval megrajzolt hollywoodi produkciók esetében szigorúan elő van írva, hogy a három felvonás mikor kezdődjön, meddig tartson és hol érjen véget, az Anora sokkal szabálytalanabb és szabadabb. Itt megfér egymás mellett, illetve után a Take That-slágerre vágott bulimontázs, a valós időben játszódó, 28 perces „ostromjelenet”, vagy egy rögtönzött, több mint 40 perces „road movie” Brooklyn poszt-szovjet bevándorlókkal teli negyedében, Brighton Beach-en, hogy még a fináléra is maradjon egy meglepően drámai hangulatváltás.

Az Anorán érződik, hogy nagyobb költségvetésből készült, mint Baker korábbi filmjei – az a 6 millió dollár hollywoodi mércével mérve persze még mindig aprópénz –, az improvizációra építő munkamódszerén azonban nem változtatott a rendező, aki nemcsak írója, de szokás szerint vágója is a produkciónak. A stáb végig eredeti helyszíneken forgatott a valódi sztriptízbároktól kezdve Coney Island ikonikus vidámparkján át addig a grúz étteremig, ahol statiszták helyett a tényleges törzsvendégek láthatók a háttérben, de a Ványa villáját alakító ház is egy orosz oligarcha tulajdonában volt korábban. A főbb szerepeket ezúttal ugyan nem amatőrök alakítják, de egyetlen színész sem mozog idegenként az autentikus környezetben. Mark Eidelstein kiváló komikusi érzékkel hozza az elkényeztetett, a Red Rocket antihőséhez hasonlóan tenyérbemászó oligarchaporontyot, de a nyakára küldött intézők is alapvetően vígjátéki karakterek – élükön Baker eddigi összes filmjében feltűnő örmény Karren Karaguliannal, aki egyben a film alapötletét is szállította.

A címszerepet alakító Mikey Madison is hibátlan választás volt. Abból a szempontból ugyan kilóg a társulatból, hogy nem bevándorló vagy etnikai hátterű – a film kedvéért kellett megtanulnia alapszinten oroszul –, cserébe megvan benne az a tűz, ami egy nem túl kifinomult, de annál talpraesettebb és karakánabb brooklyni sztriptíztáncos eljátszásához kell. Madison alakította a Volt egyszer egy Hollywoodban a Manson család egyik legőrültebb tagját – őt lángszórózza le DiCaprio a fináléban –, és a 2022-es Sikolyban is egy meglehetősen kattant karaktert hozott, az Anorában pedig mindezt négyzetre emeli, amikor a film legemlékezetesebb epizódjában sarokba szorított, veszett borzként küzd a jussáért. Madisonnak, és persze az őt instruáló Bakernek köszönhető a film legnagyobb bravúrja is, hogy legkésőbb a fináléra sikerül megszeretnünk egy harsány, közönséges és sokszor idegesítően viselkedő szexmunkást, és végül azért drukkolunk neki, hogy sikerüljön beteljesítenie a saját, különbejáratú amerikai álmát. Az már csak a bónusz, hogy emellett

az Anora szórakoztatóbb, viccesebb és valódibb is, mint az „igazi” romkomok 99 százaléka.