A multiverzum ma már ugyanolyan kötelező kelléke a mozis szuperhőstörténeteknek, mint a képregények Batmanjének a kívül hordott alsógatya. Réges régen, azaz nagyjából öt évvel ezelőtt azonban még friss és szexi volt a koncepció. Bár a képregények világában már nem számított újdonságnak az ötlet, a nagyközönség először a 2018-as Pókember – Irány a Pókverzumban csodálkozhatott rá arra, hogy kedvenc hálószövője többféle méretben, színben, formában és nemben is feltűnhet, ráadásul egyetlen történeten belül. A Lord-Miller páros (21 Jump Streetet, A Lego kaland) által írt és producerált film azonban nemcsak az alapötletével nyűgözte le a közönséget, de a humorával, a játékosságával és a vizualitásával is, amely mind a Disney, mind a Pixar animációs produkcióinak stílusától elütött.

Azóta kaptunk alternatív valósággal kombinált időutazást (Bosszúállók: Végjáték), három Pókembert egy áráért (Pókember: Nincs hazaút), teljes egészében a multiverzumban (Doctor Strange az őrület multiverzumában) és a kvantumvilágban játszódó filmet (A Hangya és a Darázs: Kvantumánia), illetve sorozatokat (Loki, Mi lenne, ha…?), sőt, a legutóbbi Oscart is egy dimenzióugrálós produkció (Minden, mindenhol, mindenkor) nyerte, vagyis ma már nem kuriózumnak, hanem kánonnak számít A Pókverzumon át alaphelyzete. Millerék dönthettek volna úgyis, hogy meg sem próbálják emelni a tétet, egyszerűen csak felveszik ugyanott a fonalat, ahol legutóbb elejtették, és mesélik tovább a Pókemberré avanzsált brooklyni tinédzser, Miles Morales történetét.

Ehelyett

inkább arra szavaztak, hogy mindent bele.

A pókverzumon át részben persze logikus folytatása az előző résznek. Ahogy a fogkrémet sem lehet visszapasszírozni a tubusba, úgy a multiverzum kapuit se lehet lelakatolni, vagyis érthető, hogy most még több szereplő mozog még több világban. Amíg az Irány a Pókverzumban még különféle kütyükre volt szüksége a főgonosz Kingpinnek, hogy átjárót hozzon létre az alternatív világok közt, most már egy olyan figura (A Folt) kelti a zavart a tér-időben, akinek eleve ez a szuperképessége. Cserébe Pókemberből sem „csak” féltucatnyit kapunk, hanem egy egész hadseregnyit, kiderül ugyanis, hogy létezik egy Pók-Felhőkarcolóban székelő Pók-Társaság, tele különféle Pók-Emberekkel (illetve Pók-Nővel, Pók-Kiborgasszonnyal, Pók-Zsaruval, LEGO-Pókemberrel, Vas-Pókemberrel, Pók-Majommal, Pók-Farkasssal és még egy Pók-Lóval is), akik Miguel O’Hara vezetésével arra ügyelnek, hogy semmilyen anomália ne veszélyeztesse a világaik rendjét.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amíg a 2018-as filmben 40 karaktert láthattunk, addig most 240 szereplő tűnik fel rövidebb-hosszabb időre, Moralesék pedig hat különböző univerzumon robognak át. A különböző világokat és figurákat ráadásul különböző stílusban animálták, hasonlóan az első részhez, de az a látványvilág még „hagyományosnak” volt mondható, már abban az értelemben, hogy a szereplők valószerű, fix hátterek előtt akcióztak, és az eltérő stílusok - a finálét leszámítva - világosan elkülönültek egymástól . A folytatásban ehhez képest minden pulzál és vibrál, nemcsak a karakterek mozognak szemmel alig követhető sebességgel, de a díszletek is váltogatják a színeiket és formáikat,  és a tucatnyinál is több vizuális stílus is egybeolvad, mintha nem is fősodorbeli képregénymozit, hanem az animációs formátum határait kutató avantgárd kísérleti filmet néznénk, ahol teljesen természetes, hogy egy reneszánszkori Leonardo Da Vinci-illusztrációból előlépő figura adja a stafétát a kivágott fanzine-okból összegemkapocsozott Spider-Punknak.  

Ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy az átlagos snittek hossza is rövidebb, mint az első részben (vagy bármelyik akciófilmben), akkor nem csoda, ha úgy érezzük a 140 perces játékidő végére, mintha kicentrifugázták volna az agyunkat.

A pókverzumon át őrületéhez képest a Minden, mindenhol, mindenkor is csak egy visszafogott, minimalista családi drámának hat,

vagyis akinek már a Danielsék Oscar-díjas filmje is sok volt, az aligha tudja majd feldolgozni ezt az audiovizuális hullámvasutat. (Így jártak a premier előtti IMAX-vetítésen azok az influenszerek is, akik már az első öt percben pánikszerű menekülésbe kezdtek.)

Szerencsére nemcsak a látvány és a zene (Daniel Pemberton megint nagyot alkotott), de az érzelmi mag is erős. Miles kapcsolatának a szüleivel most talán még nagyobb szerep jut (a konfliktus: a saját ambícióit sehogy sem tudja összehangolni az ő elvárásaikkal), emellett Gwen karaktere, illetve az első részből kispórolt romantikus szál is hangsúlyosabb. Újdonságot persze nem jelentenek ezek a dilemmák, Milesnak ugyanolyan lelkiismereti kérdésekben kell döntenie, mint a korábbi Pókember-inkarnációk majd mindegyikének.

A végső verdiktet a filmről valójában még nem lehet kimondani, mert a Lord-Miller páros, illetve a harmadik író, Dave Callaham, nem kerekítik le a történetet, hanem egyszerűen félbehagyják, mint egy cliffhangerrel végződő sorozatepizódot, és majd csak 2024 tavaszán zárják le a trilógiát. Azt viszont már most ki lehet jelenteni, hogy