Elképesztően durva, állította az izraeli csoporttársam, hogy nincs az az antiszemita, aki kegyetlenebbül, hajmeresztőbben lenne képes poénkodni a holokauszton, mint egy átlagos jeruzsálemi középiskola tanulói az auschwitzi osztálykirándulás során. Ami persze érthető, hiszen a generációs gyász is gyász: azt is fel kell dolgozni valahogy. Amikor pedig pőrén, egy koncentrációs tábor barakkjainak intenzitásával szembesülünk gyászunk tárgyával, nem meglepő, hogy az agyunk lefagy, vagy épp kisül. 

Nem tudja, hogyan reagáljon racionálisan egy ilyen irracionális, személyes veszteség jelenlétére, ezért marad a nem túl helyénvaló viccelődés. 

Mert mégis hogy lehetne itt bármi is helyénvaló?

Mindenki offos egy kicsit

A Rokonszenvedés, Jesse Eisenberg második rendezése a gyász és a helyénvalótlanság filmje, az utóbbi szó számtalan értelmében. Eisenberg és Kieran Culkin (előbbit a forgatókönyvért, utóbbit alakításáért jelölték Oscarra) amerikai unokatestvéreket játszanak, akik Lengyelországba látogatnak, hogy megismerjék nemrég elhunyt, holokauszttúlélő nagymamájuk múltját. Ha nem történik meg a háború, ők is lengyelek lennének, poénkodik a jeruzsálemi középiskolás szerepét (legalábbis az út elején) magára vállaló Benji (Culkin): „hosszú szakállunk lenne, és nem mernénk kezet fogni nőkkel!”

Azonban a brit James (A Fehér Lótusz második évadából ismert Will Sharpe) által vezetett, társas holokauszt-emléktúra során Benji kisülő agya egyre kevesebb poénkodással, és egyre több  felhevült, sértett-bűntudatos dühkitöréssel kezeli a sokkot. Ordibálni kezd a lengyel vonaton: mi az, hogy őseiket százával zsúfolták össze ezekben a kocsikban, ők meg itt üldögélnek az első osztályon, és tömik a pofájukat? Hogy merészel a gój idegenvezető egy ötszáz éves temető történetéről mesélni egy ötszáz éves temetőben? Nem tudja, hogy itt emberek vannak elásva?

Culkin fájdalmas ihletettséggel alakítja a rapszodikus, instabil karaktert, akit annyira látványosan, övön alul érintenek az utazás során felszakadó érzelmek, hogy képtelen helyénvalóan viselkedni. Őt ellenpontozza az antiszociálisan makogó David (Eisenberg), aki csendes mártírként fojtja magába gyászát ahelyett, hogy Benjihez hasonlóan hagyná minden irányba csapongani.

„Egy fantasztikus figura vagy, aki egy olyan ember testébe ragadt, aki folyton késésben van” – mondja Benji betépve Davidnek, de igazából a körutazás bármelyik résztvevőjének mondhatná, a nagybetűs Jewish Experience-től teljesen elaléló, kényelmetlenül látványosan empatikus túravezetőtől elkezdve az önmagát kereső, elvált nőn (Jennifer Grey) át a ruandai népirtástúlélőig (Kurt Egyiawan), aki saját traumatikus élménye után találta meg békéjét a judaizmusban. De akár beszélhetne saját magának is.

A halottak nevetnek rajtunk

Mennyire működik vígjátékként ez a koncepció? A csavar természetesen az, ahogy Benji elveszti a humorérzékét, úgy válik egyre viccesebbé: volatilis, egyre eszementebb viselkedéséből fakad a Rokonszenvedés humora és drámája is. Culkin komikus időzítését négyévadnyi Utódlás csiszolta tökéletesre, ahol még megkapóbban játszotta az Idegesítő Hülyegyerek, Aki Igazából A Mély Lelki Sebei Miatt Viselkedik Így nevű karaktert. Magabiztosan, kitűnő arányérzékkel ad el, tesz vonzóvá és érdekessé az első blikkre bipolaritással diagnosztizálható karaktert, aki egy gyengébb színész kezei között csak simán irritáló lenne, érdekes pedig semennyire. (Külön vicces, hogy Eisenberg hasonló archetípust játszott ezerszer rosszabbul a Batman v Supermanben.) 

A rendező-főszereplő a játékidő nagy részében megelégszik azzal, hogy másodhegedűst, straight mant játsszon Culkin káosza mellett, azonban pár különösen ihletett ponton hagyja, hogy saját, zárkózott karakteréből is kiszakadjanak a keserűségek. Rendezése visszafogott, és a szereplőnél sokkal tudatosabban adja a lovat Benji alá: hagyja, hogy Culkin végezze el a munka oroszlánrészét, amit ő remekül meg is tesz.

Vizuálisan a lengyelországi emlékek-látványosságok, zeneileg Chopin fel-felcsendülő művei adnak diszkrét aláfestést a cselekményhez – bár azt is viszonylag korán ki lehet találni, hogy egy ilyen filmet nem fogunk megúszni Hava Nagila-feldolgozás nélkül. A mellékszereplők (főleg Sharpe és Egyiawan) egyszerűen ábrázolt, de saját jogon erős sorsokkal mélyítik a cselekményt. A világmegváltást ne várjuk senkitől: a Rokonszenvedés az a film, ami egynek jó. Lehet utána egy kellemeset beszélgetni, egyetérteni, vagy vitatkozni a gyászábrázolásával, meg akár arról is, hogy a holokauszt-emlékvígjáték mennyire egy legit műfaj. Ha viszont tényleg mély, művészileg is emlékezetes filmet keresünk a témában, maradjunk csak A brutalistánál.

Kritika: A brutalista 215 perces játékideje egy szörnyeteget rejt, amely belülről kifelé tép szét

A brutalista túlságosan lekötött ahhoz, hogy jegyzeteljek a vetítésen, de a stáblista alatt egészen biztosan valami olyasmit körmöltem volna le, hogy “ez a film képes lenne leprásokat gyógyítani.”

Tovább

Culkin munkáján még amiatt érdemes megjegyezni a Rokonszenvedést, ahogy Eisenberg nemcsak kihasználja, hanem górcső alá is veszi az akasztófahumort, és annak mechanizmusait. Saját helyénvalótlanságaival fejti le karakterei helyénvalótlanságait, és némi kikacsintgatós posztmodernséggel, viszonylag eredeti módon építi fel újra az unásig ismert tanulságot: a bohócok sírnak a legfájdalmasabban. Ebből a szempontból talán üdvösebb lett volna, ha a Rokonszenvedés pár meredekebb poént is bevállal – igaz, ez lehet, hogy aláásta volna a filmet meghatározó intim, családias hangulatot.

„A nagymamám azt mondta: az első generációs emigránsok cipőt pucolnak, ablakot tisztítanak, hogy a második generáció jó iskolákba járhasson, és jó munkája legyen, hogy a harmadik generáció meg az anyja pincéjében füvezhessen” – emlékszik vissza Eisenberg karaktere. A film viccei és érzelgőssége alatt ez a komoly kérdés lapul: mennyire lehet komolyan venni a harmadik generáció aránylag apró-cseprő problémáit a holokauszt elől menekülő nagyszüleikéhez képest?

A gyászolóknak elkerülhetetlenül megadatik az a csúnya privilégium a gyászoltakkal szemben, hogy életben vannak: illőbb lenne, ha inkább a halottak poénkodnának rajtuk. Még szerencse, hogy a néző szemszöge közelebb van a film halottjaihoz, mint élőiéhez: mi is egy másik világból, passzívan nézzük a botladozást. A mamával együtt látjuk, hogy a valóban empatikus emberek számára az illetlen poénkodás hogy mehet át még illetlenebb dühbe, majd hogyan jöhet egyensúlyba az egész teljesen helyénvaló, mély beszélgetésekkel. Nem vagyunk tökéletes emberek, így a gyászunk és a humorunk sem tökéletes. Meg amúgy a Rokonszenvedés sem az, de attól még érdemes megnézni.