Nagyon nehéz bármit is írni A brutalista című filmről, mert egy ilyen nagy alkotáshoz nagy szavak is dukálnak. Az ember pedig nem szívesen ír le túl nagy szavakat egy cikkbe, amelyet laptop vagy okostelefon képernyőjén fog olvasni a közönsége: a film gigantikus, három és fél órás, mozis valóságának kontextusa nélkül még a legátgondoltabban megkomponált szóvirágok is árván, bénán hangzanak.

Oscar-díjra jelölték Jancsó Dávidot, A brutalista vágóját

Megvan az újabb magyar Oscar-jelölésundefinedTovább

Szóval hadd essek túl a legnyilvánvalóbb ömlengéseken már a legelején:

• A brutalista a legjobb film, amit az elmúlt tíz évben láttam (vagy inkább a Kis-nagy világ óta).
• A brutalista sajtóvetítésére egy csúnya lebetegedésből felépülve mentem el. A film ugyanazt a hatást gyakorolta a szervezetemre, mint előtte a negyven Celsius fokos láz, csak nem negatív, hanem pozitív irányba.
• A sajtóvetítésről távozva az egyik első, zsigerből jövő gondolatom a következő volt: “ha valaki ezt a filmet szidja, azzal én hajlandó leszek fizikai konfrontációba is kerülni”. Ez a felindulás szerencsére pár metrómegállóval később módosult arra, hogy “mikor fogom tudni leghamarabb újranézni a filmet?”
• Pár napja, a törzshelyemre megérkezvén egy ismerősöm mattrészegen felkérdezett: “Na mi van, ma is ötvenszer el fogod mondani, milyen jó A brutalista?” Válaszképp csak fülig érő szájjal bólogatni voltam képes. Aztán tettem, amit tennem kellett.

Tóthék

“A rabszolgának nem a szabadság a legnagyobb álma, hanem az, hogy saját rabszolgái legyenek”. Ezt eredetileg Ciceró mondta, a Gladiátor 2 nemrég emlékeztetett rá, de senkit sem érint olyan érzékenyen, mint Adrien Brody Tóth Lászlóját: vagy azért, mert egyáltalán nem ért egyet vele, vagy azért, mert húsba vágóbban érzi az igazságát, mint bárki más. Felesége (Felicity Jones) szavai is joggal lüktetnek a homloka mögött: senkiből sem lehet könnyebben rabszolgát csinálni, mint akivel elhitetik, hogy szabad.

Brody egy holokauszttúlélőt játszik, aki egy fájdalmas sikítás közben belefagyott az időbe, és mozgásra képtelen jut arra a szörnyű felismerésre, hogy nem is hallja senki. Amerikába vetődve az egykor neves építész először unokatestvére bútorboltjában kezd el dolgozni, majd egy vagyonos pártfogó, Harrison Van Buren (Guy Pearce) is felfigyel rá. Úgy látszik, Tóthnak el is kél a segítség: a balkániasan egyenes, őszinte, nyers férfi nem igazán tud idomulni Amerika világához, ahol mindenki megjátszik, és elad valamit. Elsősorban saját magát.

Tóthnak nem megy ez. Ő egy Weöres Sándor-i értelemben vett együgyű ember. Nem buta, csak mindössze egy ügye van: a művészete, látszólag lelkének egyetlen darabja, amelyet nem zúzott porrá a Harmadik Birodalom gépezete. Már nevét is beszédesnek érezzük: a magyar nyelvhez nem szokott nyugati fület túl könnyedén emlékeztetni a német “tot” szóra, valamint a művészetek egyiptomi istenére, Thothra ahhoz, hogy véletlen legyen a dolog. (A belemagyarázás inkább ott kezdődik, ha azt hisszük, hogy Adrien Brody ráadásul egy thot is.)

Amerika viszont nem érti őt: egyszerű őszinteségét néha rámenősségnek, néha taplóságnak, néha önsajnáltató színháznak nézi. A brutalista amerikai karakterei – köztük Tóth amerikanizálódott kuzinja, Attila (Alessandro Nivola) – mind-mind valamiféle játszmát játszanak, és fejreállva találgatják, hogy vajon mi lehet Tóth játszmája. Ő viszont – mint minden nagy művész – teljesen más dimenzióban él, gondolkodik, érez. Tudja, hogy nem leli meg szabadságát a kapitalizmusban sem, de már túl mélyre süllyedt az immigrant experience-ben ahhoz, hogy kiszálljon. 

Nem maradt más hátra, mint legyűrnie, saját rabszolgájává tenni az időt, a történelmet és ezt a rohadt országot, amely életképtelen lenne anélkül, ha nem zsigerelné ki őt, és a hozzá hasonlókat.

Hozzá csatlakozik később a filmben felesége, dobogó szíve, Erzsébet. Felicity Jones félelmetesen fenséges alakítást nyújt a nő szerepében, akit férjével ellentétben csak kívülről tört össze a háború, belülről nem. Tudja, hogy ha a lelke túlélte a holokausztot, akkor innentől már nagyjából semmi sem jelent valódi fenyegetést rá, még az Amerikai Egyesült Államok nevű kegyetlen, pénzéhes színház sem. Azonban a film legsötétebb jeleneteiben László mellett őt is próbára teszi a cselekmény, a sors, az élet. Viszont végül ő lesz az, aki – minden értelemben – feláll, és megmutatja másik fele új börtönőreinek, hol lakik a magyarok Istene.

Épül-szépül az ország!

Nem ez az első alkalom, hogy egy masszívan hosszú magnum opus az építészeten keresztül tenne nagyívű állítást az amerikai álomról: Ayn Rand 1943-as, libertárius perspektívából írt Az ősforrása azonban nem volt hajlandó meglátni a Brody-féle karakterek külföldről behurcolt traumáiban az amerikai identitás árnyoldalát és lényegét. Inkább fogvatartójává váló mentora, a Pearce által játszott milliárdos iparos, Van Buren ideájára testálta a géniuszt is, amely a valóságban látványosan kevés übergazdag  ember sajátja.

Brady Corbet író-rendező és Mona Fastvold társíró azonban tudják, hogy az amerikai álomban az a legrosszabb, hogy tényleg valóra vált. Ehhez pedig kellett a pénz (az anyag) szeszélyes, hiú, kizsákmányoló természete, amelyet itt Pearce karaktere testesít meg, és az inspiráció (a lélek) hajtóereje, amelyet csak Tóth kizsákmányolása tehet az egész másik felévé. Ahogy a film maga, az álom is csak két részből állhat össze egésszé – no meg Tóth karaktere sem lehet teljes, amíg saját elvesztette fele, Erzsébet vissza nem tér hozzá.

Rand saját vállát veregető, fegyelmezetlen prózájával ellentétben A brutalista a saját strukturális szigorával is Brody karaktere, illetve gyakran elfeledett létjogosultsága mellé áll. A finoman sokkoló ritmussal behúzó vágás, a tematikai elemek kinyitása, majd visszahajlítása a film központi jeleneteihez,

a kétszereplős jelenetek, és a kétszer felhasznált elemek következetes használata hatásosan rántja össze a terjengős játékidőt egy kerek egésszé, amely egy perccel sem hosszabb, mint kellene.

A kettősségek táncában válik lényegében is eggyé Amerika epikus története a kisemberével, aki még egy utolsó, kétségbeesett, de vérszomjas hadjáratot indít az indivídumként való teljes megsemmisülés ellen. Telnek-múlnak az évek, de Adrien Brody hipnotikus játéka egy olyan embert mutat, aki legbelül még mindig foggal-körömmel csimpaszkodik a gázkamra ajtajába, nehogy rázárják. Olyan küzdelmet kell lefolytatnia önmagával, amely egyszerre testesíti meg a traumatikus európai múltat, és a kiszámíthatatlan amerikai jövőt - Brody arca pedig minden apró győzelmen és súlyos vereségen át pontosan, de természetesen követi le a csata mozzanatait.

Rajta kívül még Lol Crawley operatőr is kulcsszerepet kap abban, hogy A brutalistában összeolvadjon az epikus és az intim. Az IMAX-ben forgatott, szintén magyar vonatkozású Oppenheimer is valami hasonlóval próbálkozott, de A brutalista lélegzetelállító, analóg VistaVisionjéhez képest az egy ügyeskedő gyerekfilm volt. Itt a Magyarország által játszott Pennsylvania, az amerikai nagyvárosok hideg alfele, és az olaszországi márványbányák látképei is tökéletesen visszadják azt az időbe fagyottságot, amelyet Brody arcán láthatunk. Corbet és Crawley pedig kihasználják, hogy a szokatlan képarány kedvez a közeliben vett arcoknak is: szinte a karakterek fejébe zárják a tájat.

Viszont az évek során, ahogy a táj, az ember is változik. A természet felforgatása helyett A brutalista a már említett diszkrét, kétszemélyes jelenetekben mutatja be a földindulások nagy részét. Ezek közül talán Brody és Jones két(!) szexjelenete az, amely még ebből a filmből is ki tud emelkedni: ezek mutatják be, hogy az anyag – a test – és a lélek szembenállása csak a két főszereplő szerelme által tud harmóniává válni. Így lesz A brutalista nemzettörténet, túlélőtrauma-dráma, művészeti manifesztó és Dávid-Góliát-sztori mellett még remek romantikus film is.

Nem jobb, nem rosszabb, van

Ha olyan érzés olvasni ezt a kritikát, mint egy túlhevült, szektás kiáltványt, az egyrészt szar ügy, másrészt nem véletlenül van így. Ugyan sokat követel a nézőtől hosszával, komolyságával, és… öhm… brutalitásával A brutalista, de ezerszeresen meghálálja, ha nyitottan, bátran közelítünk felé. Ezt pedig lehetőleg tegyük moziban, de még véletlenül se plázában – hiszen egy ilyen hely nevetséges építészeti valóságát már a film 15 perces szünetében szentségtörésnek éreznénk. 

Persze ha nagyon akarunk, beleköthetünk a filmbe. A levélolvasós részek néha túl töményen hozzák az expozíciót, a felolvasók mesterséges intelligenciával kikupált magyarja pedig nincs összhangban a dialógusokkal, ahol sokkal erősebben hallhatóak az akcentusok (az MI használata a posztprodukcióban pedig külön misét is megérne). Az epilógusról is le lehet írni, hogy túlmagyarázza a dolgokat. A brutalistában hibákat keresni azonban olyan, mint építészetileg belekötni a Tádzs Mahal terveibe. Nincs kizárva, hogy okosakat-pontosakat mondunk, létezhet az, hogy jogosan kritizálunk. Viszont az épület könnyedén megnyeri a vitát, egészen egyszerűen azzal, hogy ott van. 

Vagy ahogy Felicity Jones magyarra maszkírozott hangja már az elején tisztázza: "semmi sem jobb, vagy rosszabb, mint ahogy elképzeled".

Tarolt Adrien Brody magyar építészről szóló filmje a Golden Globe-díjátadón

Tóth László nevétől hangos Hollywood, de nagyot nyert még az Emilia Pérez és A sógun is a Golden Globe-on.

Tovább