A Vépi Művelődési Házban megtartott VAS-FILM 17 – Vas megyei Függetlenfilm Fesztiválra a zsűri egyik tagjaként érkeztem, amit a koronavírus miatt előtte több mint egyéves egyeztetés előzött meg. Mivel a pandémiás helyzet miatt az eredetileg áprilisi rendezvényt tavaly először 2020 októberére tolták, majd a járvány okán el is maradt, már az pezsgőbontást érdemelt, hogy idén október 9. és 10. között meg tudták tartani. Mivel az esemény nevében szereplő „függetlenfilm” meghatározás valójában az amatőrfilmeket takarja, zsűritársaimmal, Kovács Bálinttal, a hvg.hu filmkritikusával, Pintér Viktória irodalmárral és Tóth Adrián fiatal filmessel együtt semmiféle elvárásom nem volt.

Az idei Vas-Filmre összesen 67 nevezés érkezett, és mivel ezek közül nem minőségi, hanem hosszúsági alapon lettek a versenyfilmes blokkok helyett az információs szekcióba sorolva az alkotások, azaz a pár perces, illetve az egy óránál hosszabb játékidejű munkák nem versenyezhettek, ha valami dolgozott bennem, az az attól való félelem, hogy mi vár rám – főleg, mivel

Ehhez képest a fesztivál végére csodálatos élményekkel gazdagodtam. Keveset mondok azzal, ha leírom: hatalmasat csalódtam – pozitív irányban. Nem mondom, hogy a 9 és félóra elröppent, mert ekkora mennyiségű filmet megszakítás nélkül megnézni nemcsak kritikust, de embert próbáló feladat is, azt viszont határozottan kijelenthetem, hogy

ennek a nagyjából 570 percnek egyetlen pillanatát sem bántam.

Nem tudom, hogy a többi évben mi volt pontosan ez az arány, de az idei Vas-Filmen elenyésző kisebbségben voltak azok a munkák, amelyek a szó minden értelmében amatőrnek tekinthetők (és egyébként még ezek között is volt olyan, ami tudott valamit adni). A legtöbb alkotás, amit megnéztünk, pusztán abban az értelemben tekinthető amatőrnek, hogy nem professzionális, a filmkészítéssel hivatalos munkaidejében foglalkozó alkotó készítette.

Kivételt képez a Makói Városi Televízió munkatársainak filmcsokra, akik valamiért úgy érezték, nekik is el kell indulniuk a fesztiválon, pedig nyilvánvalóan nem amatőr, hanem szakmai munkaként megvalósított alkotásokról van szó, ezenkívül mivel egy városi tévé gyártásában készültek a filmek, függetlennek sem tekinthetők. Ennek ellenére örültem, hogy láthattam őket, mivel a legmagasabb színvonalon megvalósított ismeretterjesztő művek voltak: a Jersey tehenektől az asztalig egy helyi sajtkészítő üzem talpraesett női vállalkozóját mutatta be, a Kézmozdulatok ölelésében egy szintén makói fazekasházaspárt, a Minden rezdülését pedig Viseráczki András amatőr természetfotóst, lenyűgöző képi világgal megtámogatva.

Rengeteget tudnék írni róla, mennyire szerettem a fesztivál egy-egy versenyfilmjét (a Radnóti nyomában című dokumentumfilm például könnyekig meghatott, a Vagyok, aki vagyok. Kinek kell? című összművészeti kísérleti film pedig lenyűgözött), de mivel ezeket a zsűri tagjaként már egyszer kiemeltem, amikor díjat ítéltünk nekik, most inkább

azokat a kedvenceimet sorolnám fel, amelyeket sajnos nem tudtunk díjazni.

A Felsőcsatári falufilm Cseri Tivadartól szép megoldásokkal, nagy szakértelemmel megvalósított imázsfilm volt a kétnyelvű Vas megyei községről. Az Isteni interjú (r.: Csukárdi Sándor) azzal nyűgözött le, hogy érdekes kísérletként kettéválasztotta a képet és a szöveget, azaz az elmesélt történetet és a bemutatott képsorokat. Varga József Nemzeti problémája szórakoztató burleszkként jelenítette meg a hazánkban uralkodó nyilvánosvécé-hiányt, zseniális közeli színészi játékkal előadva, és nem kevés humorérzékről tanúskodott ugyanennek az alkotónak Fordulat című kisfilmje is (amely azt jelenítette meg, milyen végeredményhez vezethet egy, a tévéműsoron civakodó házaspár vitája, ha váratlanul elmegy az áram).

Végül a filmfesztivál időben utolsó alkotásaként vetített Filmszalag (r.: Körtési András) című kísérleti filmecske (a kicsinyítő képző 3 perces hosszának szól) képeivel, ritmusával és az alá vágott zenével szimbolikusan is gyönyörűen zárta le a 17. Vas-Film Fesztivált, mivel kvázi a filmezéshez, filmkészítéshez magához szóló miniódaként is értelmezhető. Az információs blokk filmjei közül pedig Kovács István Az ispotály – Szárnyak sorsa című dokumentumfilmjét emelném ki, amely a Mályi Természetvédelmi Egyesület Madármentő Állomását vezető Lehoczky Krisztián munkáját mutatja be, immár második alkalommal.

Muszáj még szót ejtenem arról is, milyen csodálatra méltó filmkészítői műhelymunka folyik az ország egyes középiskoláiban (a kőszegi Jurisich Miklós Gimnázium filmműhelyében, illetve a zuglói Mozgásjavító Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium berkeiben készült műveket díjaztuk is), amiért a munkában résztvevő lelkes diákok mellett elhivatott médiatanáraikat is dicséret illeti. A díjazottak teljes listáját alant böngészhetitek át – és érdemes utána rájuk keresni a YouTube-on, mert több munka is elérhető közülük.

A fent említett félelem egyébként azért is munkált bennem, mert szívből utálok szerepelni, minden nyilvános megszólalást kényszerként élek meg, és rendkívül lámpalázas vagyok előtte. A Vas-Filmen azonban kénytelen voltam legyőzni ezt az ellenérzésemet, mert minden vetítési blokk után fórumot tartottunk a jelen lévő, alkotásukat kísérő filmesek számára. A fentiek fényében talán már nem olyan meglepő módon

itt is csupa pozitív élményről számolhatok be:

az alkotók hihetetlenül nyitottan álltak a szavainkhoz, még a kritikához is; és sokan mintha csak azért utaztak volna ilyen messzire, hogy halljanak egy (reményeim szerint) szakértői véleményt a munkájukról.

Ennek köszönhetően sok esetben

valódi érdemi párbeszéd alakult ki zsűritagok és filmalkotók között.

Mindezek és az eseménynek otthont adó Vépi Művelődési Ház és Könyvtár csapata, illetve nem utolsósorban a fesztiválszervező Meskó Krisztián lelkesedése miatt a Vas-Film 17 során végig olyan családias hangulat uralkodott, hogy ezért választottam A világ legbarátságosabb filmfesztiválja... címet a beszámolónak. De a barátságos atmoszféra mellett sem feledkeztünk meg róla egy percre sem, milyen komoly munka áll a fesztiválra nevezett filmek mögött, amelyek ráadásul (ahogy zsűritársam, Kovács Bálint fogalmazott)

nem kötelességből, hanem tényleg a filmezés öröméért születtek – és ez valahol nemcsak az önkifejezés és a gondolatátadás, hanem a szó legnemesebb értelmében vett alkotás és teremtés legigazabb formája.