Egy tönkrement házasságból csak egy elhanyagolt kisfiú maradt, de egy szép napon eltűnik ő is, ahogy Oroszország is kérlelhetetlenül változik a nagyon is Oscar-esélyes, szikár alkotásban.
Ha lesz olyan film, amely elhozhatja Enyedi Ildikó Testről és lélekrőlje elől a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, az az orosz Szeretet nélkül lesz, el is mondjuk, miért. Az szinte mellékes, de azért számít, hogy a rendező, Andrey Zvyagintsev (Levatán) művészfilmes körökben amolyan sztárnak számít, visszajáró vendég Cannes-ban, de a fim saját jogán is rendkívüli és egyedi. Mert képes egy egyéni tragédiát úgy bemutatni valami elképesztően torokszorító módon, hogy semmiképpen nem manipulál minket, másrészt apró részleteken keresztül képes egy átalakulóban lévő társadalmat szinte egészében bemutatni, noha egy pillanatig sem törekedik nagy ívű tablókép megfestésére. A Szeretet nélkül legfőbb érdeme és egyben szervezőeleme a saját visszafogottsága és szikársága, ami egyébként nem az orosz filmek legfőbb jellemzője.
Történetünk elején 2012-ben járunk, és ez nem lényegtelen részlet. Egy lakótelepen járunk, itt él Zsenya és Borisz, de már árulják a lakást, a házasságuk végképp tönkrement, és mindkettőjüknek már új kapcsolata van. Van ugyan egy közös gyerekük, de a szerencsétlen fiú egyiküknek sem kell, nem is tartják sokra a különben átlagos, jóravaló srácot. Egy eldurvult veszekedés során az asszony azt is elmondja, hogy árvaházba akarja adni, és mindezt Aljósa kénytelen végighallgatni a szobájában kucorogva. Másnap világgá megy, de a szülei ezt észre sem veszik. Az egyik otthon sem alszik, a másik olyan későn ér haza és esik be az ágyába, hogy fel sem tűnik neki, hogy nincs ott a fiú, reggel pedig azt hiszi, már elment suliba. Így aztán a keresés is későn indul meg, a kiérkező rendőr pedig elmondja, nekik ilyesmire nincs kapacitásuk, viszont ajánl egy erre specializálódott civilszervezetet, akik profi módon, rendkívüli hozzáértéssel nekilátnak a feladatnak. És ekkorra már a két szülő is tudja, mi a tét.
A keresést végző civilek, akik nyilván láttak már egyet és mást, nem lelkiznek, rezzenéstelen arccal végzik a munkájukat, aminek az is része, hogy elviselik az egymással marakodó szülőket, vagy a gyűlölködő nagymamát – aki az egész film legmegdöbbentőbb jelenetéért felel. És itt nincs a regényekből jól ismert nyomor és kétségbeesés, alkoholizmus vagy maffiózók, amit látunk, és amit kiolvashatunk mindebből, mégis kétségbeejtő. Amiről az emberek beszélgetnek az ebédszünetben, a kozmetikusnál, ami a rádióban szól, az egy, a demokratikus intézményrendszertől, a valóságtól és az erkölcstől egyre távolodó Oroszországot mutat. Ne feledjük, 2012-ben járunk a történet zömében, még létezik ellenzék, még vannak civilek, akiket hamarosan ellenséges ügynököknek címkéznek, a Krím-félsziget és a Donyeck-medence még Ukrajnához tartozik, és Oroszország még nem kezdett újra hódító nagyhatalomként viselkedni és más országok életébe beavatkozni.
Zvyagintsev trükkje az, hogy nem trükközik. Nincsenek drámai beállítások, sokatmondó jelenetek, csúcspontok és briliáns színészi játék. A szülőket alakító Mariana Szpivak és Alekszej Rozin ugyan remekül játszik, de nem akarnak remekelni, még azok a jeleneteik sem túlhajtottak, amikor tudatosul bennük, milyen tragédiával állhatnak szemben, ahogy nincs nagymonológ vagy eget rengető szembesülés sem. Minden szikár, és a szikárság mögött ott a reménytelenség is, amihez nem kell nyomor és kilátástalanság. Ezért lehet a Szeretet nélkül a legjobb idegen nyelvű film idén, de lehet, hogy az Amerikai Filmakadémiának valami egész másra, valami bombasztikus, érzelmileg kitárulkozó alkotásra van szüksége,
