David Cronenberg neve valaha egyet jelentett a test különféle torzulásait taglaló filmekkel, köszönhetően az olyan klasszikusoknak, mint A légy, a Porontyok, a Meztelen ebéd vagy a Videodrome, de úgy tűnt, a horror és a sci-fi műfajával is szakított évtizedekkel ezelőtt. Az 1999-es eXistenZ óta rendezett thrillert (Erőszakos múlt, Gyilkos ígéretek), kosztümös drámát (Veszélyes vágy), szatírát (Térkép a csillagokhoz, Cosmopolis), legutóbbi filmjével azonban visszatért kedvenc mániáihoz.

A visszatérés pedig ezúttal szó szerint értendő, A jövő bűneinek ötletét ugyanis még az ezredforduló környékén szülte meg a rendező, akkor még Painkiller (Fájdalomcsillapítók) címmel, de a projekt végül földbe állt, annak ellenére, hogy Ralph Fiennes személyében már a főszereplő is megvolt. A forgatókönyvet Cronenberg a pandémia elején vette elő újra a producere, Robert Lantos biztatására, aki meggyőzte arról, hogy a sztori ugyanolyan izgalmas ma is – sőt aktuálisabb, mint valaha.

Húsz éve még csak a tudományos szaklapokban lehetett olvasni a mikroműanyagokról, ma viszont már széles körben ismert a tény, miszerint az 5 milliméternél kisebb műanyagdarabok ott vannak a természetes vizekben, a levegőben, a talajban és a táplálékainkban is. Cronenberg filmje felteszi a kérdést:

milyen világ lenne az, ahol az emberi szervezet az evolúció következő fokára lépve megtanulná feldolgozni a mesterséges anyagokat is?

A kanadai rendezőt persze nem (csak) a probléma dietetikai vonatkozásai izgatják, egy olyan jövőképet vázol fel, amelyben a testhez való viszonyunk is gyökeresen megváltozik, köszönhetően annak, hogy a biotechnológiai fejlődésnek hála már a fertőzésektől sem kell félni, és a fájdalmat is sikerült megszüntetni. A műtéteket így már lehet nyilvánosan, közönség előtt is végezni, akár művészeti performanszként is. A Viggo Mortensen által alakított Saul Tenser éppen ezt teszi, asszisztense és partnere (Léa Seydoux) közreműködésével saját maga fekszik a kés alá. A férfi „felgyorsult evolúciós szindrómában” szenved, ami azt jelenti, hogy testében állandóan új, rejtélyes funkciójú szervek növekednek, amelyeket időről időre el kell távolítani.

Egy másik szerv, az állam persze nem hagyhatja, hogy mindenféle felügyelet nélkül burjánzanak az új testrészek, ezért Országos Szervnyilvántartás címen egy hivatalt működtet, ahol bürokratáknak kell katalogizálniuk az új szerveket. Az iroda egyik munkatársát, Timlint, nemcsak szakmailag izgatja Tenser tevékenysége, de szexuálisan is vonzódni kezd hozzá – Kristen Stewart nagyon szórakoztatóan tolja túl a figurát. A férfit közben a radikális „evolucionisták” és a rájuk vadászó kormányügynökök is megkörnyékezik. Az illegalitásban működő lázadók azt akarják, hogy segítsen elfogadtatni az agendájukat a nagyközönséggel – vagyis, hogy ideje lenne újratervezni az ember biológiáját –, míg a hatóság kollaborációra próbálja rávenni az evolucionisták levadászása érdekében.

Aki ismeri Cronenberg munkásságát, azt nyilván nem éri meglepetésként, hogy a kanadai direktor a szövevényesnek tűnő sztori ellenére nem hagyományos műfaji izgalmakkal kecsegtető thrillert készített, hanem egy korhatáros kompozíciókban tobzódó, provokatív kérdéseket felvető bizarr sci-fit, amely a Karambollal és az eXistenZzel állítható párba. A jövő bűnei a főhőséhez hasonlóan valójában maga is egy különös Frankenstein-kreatúra: bár papíron a jövőben játszódik, egy olyan világot mutat be, amelyben látszólag nincsenek modern telekommunikációs eszközök, de még a különféle biotechnikai eszközök is úgy néznek ki, mintha a 80-as években álmodták volna meg őket egy LSD-trip alatt. A kulisszák is feltűnően színpadiasak, mintha az egész filmet egy athéni raktárstúdióban forgatták volna le (pontosan ez történt), ami sajátos kamaradrámai hangulatot kölcsönöz a produkciónak.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért,

A jövő bűnei igazi csemege Cronenberg rajongóinak,

hiszen túl azon, hogy felér egy nosztalgiakörúttal a rendező karrierjének egyik legizgalmasabb periódusába, még a kedvenc motívumaiból is prezentál egy best of-kiállítást – vagyis szerzőként pont úgy tárulkozik ki a nézőknek, mint a filmbéli altergója, aki elindul egy „belsőszépség-versenyen.” A beavatatlanok gyomrát viszont könnyen megülheti a film, nemcsak a meghökkentő epizódjai miatt – ilyen az az intim pillanat is, amikor Léa Seydoux orálisan izgatja Viggo Mortensen karakterének hasát és belső szerveit egy kicipzározható (!) nyíláson keresztül –, hanem a töménysége miatt is. Annyi karaktert és történetszálat mozgat, ami egy tízrészes sorozatnak is elég muníciót szolgáltatna, 100 percben azonban nem lehet ezeket a szálakat kielégítően elvarrni. A jövő bűnei ennek köszönhetően kiforratlanabbnak érződik, mint a rendező nagy klasszikusai, cserébe

rengeteg izgalmas kérdést vet fel, és alighanem a közeljövő mainstream sci-fijeit is inspirálni fogja.