Anyád hozzámegy egy elítélthez. Mit lépsz?

A népszerű francia színész, Louis Garrel ezúttal színészként, forgatókönyvíróként és rendezőként vitte filmre saját családi traumáját – ám jócskán fikcionalizálva és kifejezetten szórakoztató formában. Kritika a Családban marad című francia romantikus bűnügyi vígjátékról.

Az annak idején Bertolucci 2003-as Álmodozókjával berobbant Louis Garrel híres francia filmművész-dinasztia sarja:

édesapja Philippe Garrel rendező, édesanyja Brigitte Sy színésznő, nagyapja Maurice Garrel színész, húga Esther Garrel színésznő

– nem mellesleg pedig keresztapja nem más, mint Jean-Pierre Léaud.

Azt azonban valószínűleg kevesebben tudják, hogy Sy, Philippe Garrellel való, végül nem túl meglepő módon válással végződő házassága során nem volt épp a leghűségesebb: mikor filmes/művészi pályája egy projekt miatt egy börtönbe szólította,

ott összejött az egyik rabbal, aki miatt elhagyta a családot, bő tíz éve pedig azt is nyilvánosságra hozta, hogy egy másik félrelépése miatt 1990 óta HIV-pozitív.


Előbbi esetet dolgozta fel 1996-os Le coeur fantôme (A fantomszív) című romantikus drámájában Philippe Garrel, majd 2010-ben nagyjátékfilmes rendezői debütálásaként maga Brigitte Sy is (lásd a Les mains libres /Szabad kezek/ című szerelmi drámát). A családi hagyományhoz most a fiú, Louis Garrel is csatlakozott, és szüleihez képest sokkal szabadabban, jóval fikcionalizáltabb formában, az önéletrajzi elemeket erős műfaji jegyekkel keverve szintén megírta és megrendezte az igaz történetet (amelynek a főszerepét is magára osztotta).

Művészetterápiás családállítás helyett (mellett)

így az ifjabbik Garrel a Franciaországban egyébként is jelentős múltra visszatekintő, az utóbbi évtizedekben az irodalomból a filmvászonra is átköltöző és egyre népszerűbbé váló ún. autofiction műfaját olyan egyéb zsánerekkel vegyíti, mint a bűnfilm, a gengszterfilm, a heist movie, a krimi, a romantikus vígjáték vagy a fekete komédia, amelynek a mélyén még egy anya-fiú dráma és egy szerelmiháromszög-történet is megbújik.

Forrás: ADS Service


S habár Garrel rendezőként, mindössze három nagyjátékfilmmel a háta mögött még nem számít olyan rutinosnak, lenyűgöző magabiztossággal tárja a néző elé ezt az amúgy ezernyi csapdát rejtő műfajkavalkádot. A Családban marad ennek köszönhetően úgy lesz fordulatos és úgy ugrál folyamatosan a különféle zsánerek között, hogy közben mindvégig követhető és egységes marad, és képes úgy szórakoztatni műfaji filmként a közönséget, hogy szerzői és filmes önvallomásként is kifejezetten magas színvonalat képvisel.

A sztori szerint miután egy börtönben drámatanárnőként dolgozó Sylvie beleszeret az általa vezetett színjátszókör egyik rabjába, Michelbe (frappáns főhajtásként ugyanaz a színész, Roschdy Zem játssza, mint Philippe Garrel Le coeur fantôme-jában), azon nyomban össze is házasodnak. Michel pedig nemsokára kiszabadul, Sylive fia, Abel (Louis Garrel) ezért pánikba esik,

mivel biztos benne, hogy a férfi visszaesik, újra bűnözni kezd, és életvidám, de a gyerekességig naiv anyját is rossz útra csábítja.


Kissé paranoiás módon a fiú nem várja meg, hogy mindez valóban megtörténjen, hanem megelőlegezve a bizalmatlanságot, már akkor elkezdi követni, távcsővel figyelni és egy mobiltelefonos alkalmazással lehallgatni a férfit, amikor az még csak annyit követett el, hogy elkezdett bútorrakodóként dolgozni egy áruházban. Gyermeteg akcióiba Abel ráadásul kolléganőjét, egyúttal legjobb barátját, Clémence-t is bevonja, közös botcsinálta nyomozásuk pedig számtalan kacagtató jelenetet eredményez.

És az igazi nagy csavarok még csak ezután jönnek, ám azokat vétek lenne elárulni.

Ezenkívül az is nagyon szórakoztató, ahogy Garrel önreflektív módon egyszerre reagál a fent említett autofiction műfajára (mivel bizonyos körülményeknél fogva a központi karakterek rendszeresen arra kényszerülnek, hogy színleljenek, szerepet játsszanak, így nézőként gyakran nehéz eldönteni, hogy mi az igazság, és mi csak játék) és a színjátszás, a színészi hitelesség mibenlétére is (több olyan jelenetet is kapunk, amelyben a figurák kvázi kiselőadást tartanak róla, hogyan kell egy-egy jelenetbe érzelmileg bevonni a nézőt, mindezt anélkül, hogy a film egy másodpercre is didaktikussá válna).

Forrás: ADS Service


Ezzel párhuzamosan pedig érzelmileg mindvégig kiválóan működik a megindító anya-fiú dráma is. Louis Garrel elég beszédes módon olyan drasztikus módon csak a saját szemszögét érvényesíti a saját családi trauma filmes megidézésekor, hogy az apját ki is írta a történetből, kizárólag a maga és édesanyja kapcsolatára koncentrálva (mindez egyébként a sztori másik két feldolgozására is érvényes: az apa által rendezett Le coeur fantôme a csalfa feleség szerepét csökkenti a minimálisra, a rivális férfit pedig épphogy felvillantja, az anya munkája, a Les mains libres pedig a fiú figurájától vált meg teljesen).

Mindennek során pedig az alkotó nagyon szép szimbólumokat használ: nagyon jelentéses például, hogy főhőse a bibliai Abel nevet viseli, a jó fiúét, aki a rövidebbet húzza (elég árulkodó egyébként, hogy Garrel korábbi nagyjátékfilmjeiben is mindig ez volt a központi karakter keresztneve), az axolotl-metafora pedig kifejezetten szívszorító. Abel ugyanis egy tropikáriumban dolgozik, ahol rendszeresen tart kiselőadást gyerekeknek az axolotlokról, és ennek során egyszer arról beszél, hogy ezeken az állatokon megfigyelhető a neoténia jelensége: amikor egy faj felnőtt egyede megtartja a fiatalabb példányokra jellemző egyes jellegzetességeket.

Később pedig a férfi feltárja, hogy anyja érzelmi éretlensége miatt élete során mindig is úgy érezte, hogy inkább a bátyja vagy az apja a nőnek, mintsem a gyereke.
Noémie Merlant egyszerűen ragyog. Forrás: ADS Service


És akkor az már tényleg csak hab a tortán, hogy az említett gazdag zsánerkeverccsel, illetve a két párhuzamos, egy idősebb és egy fiatalabb pár megjelenítésével (amelynek tagjai között ödipuszi értelemben akár egy szerelminégyszög-sztori is felfejthető) a Családban marad a saját családi hagyományok mellett

a kortárs francia mozihoz is kapcsolódik,

elsősorban a közelmúltban nálunk is bemutatott, a Garrel-rendezéshez hasonlóan csodálatos Veszedelmes vonzódáshoz. A filmnek ezenkívül kifejezetten felemelő a befejezése (de ezt természetesen nem spoilerezzük el), és végül meg kell említeni a korábban jórészt drámai szerepekben látott Noémie Merlant-t is (Pajzán kíváncsiság, Portré a lángoló fiatal lányról, Tár), aki egyszerűen ragyog Clémence jobbára komikus szerepében.

 

Olvasd el Louis Garrel korábbi rendezéséről írt kritikánkat is!

A hűséges férfi – A franciák már megint kavarnak

A címbéli férfi technikai értelemben valóban hűséges, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne több nővel is viszonya, de ez nekünk, egyszerű nem francia halandóknak kicsit bonyolult.

Tovább