Mel Gibson azt szeretné, ha Mark Walhberg szivatná Will Ferrellt és Joe Lithgow-t, de ő az első rész óta már jófiú, nem húzza fel magát olyan könnyen. Csak ha összejönnek a dolgok, és persze összejönnek.
Nos, ez pont az a fajta film, amiről szinte lehetetlen kritikát írni. Mert ez pont olyan, mint amilyennek a gyártó szánták, hasonlít a 2015-ös első részre, a Megjött Apucira, de egy kicsit több, a poénok nem rosszak, de kiszámíthatók, mindenki olyan, mint amilyen. Nem csalódás és nem is meglepetés, lehet rajta nevetni, olyan színészek játszanak benne, akiket szeretünk, szóval egynek jó. Mondjuk most már kettőnek jó, hiszen folytatásról van szó. Lesznek, akiknek ez bőven elég, és lesznek, akiknek ez kevéske.
Ott tartottunk, hogy a mamlasz Brad Whitaker, miután a macsó Dusty Mayron két gyermekének mostohaapja lett, megküzd a vérszerinti apukával, ha nem is puszta ököllel, de drága ajándékkoal és csupa jóakarattal. A vége az lesz, hogy ők ketten társapukák és barátok lesznek, ha vannak is döccenők, szépen lebeszélnek és beosztanak mindent, egészen karácsonyig. Mert az ünnepekre megérkezik Dusty übermacsó faterja, Kurt és Brad hiperérzékeny és csupaszív apja, Don, és mivel az egész társaságnak nincs elég hely, egy téli üdülőhelyre mennek, ahová Dusty új családja is elkíséri őket. És ahol Kurt bácsi végig azon dolgozik, hogy a többi bácsinak ne legyen jó.
És innentől kezdve nincs is más, csak kiszúrás a másikkal, akár szándékosan, akár véletlenül, ami ugyebár a vígjátékok legrégebbi alapeleme. Az egyik elesik, és minél nagyobbat esik, anélkül persze, hogy meghalna, annál jobban röhög mindenki. És ez kifejezetten Will Ferrell szakterülete, ő csodálatos módon tudja magát a lehető legmegalázóbb helyzetekbe hozni, a mulya ábrázatot már le sem tudja venni, de ahogy azt már ezerszer megírtuk, ő ebben zseniális. Másoktól már rég meguntuk vagy el sem viseltük volna ezt, Ferrell pedig tobzódik ezekben a szerepekben, mert ezek menetrendszerűen érkeznek hozzá. Persze furcsa lehet abból élni, hogy világ életedben a balfácánt alakítod, de ő nagyon jól megél ebből.
Ahogy Mark Wahlberg is ezredszerre játssza az alfahímet, John Lithgow pedig a zavarodott pasast, és persze ott van Mel Gibson a mindentudó mosolyával, aki minő meglepetés, újra egy szívdöglesztő nagy csibész, csak őszülő halántékkal. Hát nem csodás, hogy ezek az emberek ünnepelt színészek, mégis az égvilágon semmit sem kell eljátszaniuk önmagukon kívül, mindössze a szöveget kell megtanulniuk, de arra biztos van valami súgókép vagy más segédeszköz?! És furcsa módon, nem tudtam haragudni rájuk. Persze, az egész egy nagy blődség, csupa marhaság, de nem is nevelési tananyagnak szánták, hanem az ünnepi szezonnak megágyazó, könnyed vígjátéknak. Én élveztem, mert könnyen tudok Ferrellen nevetni, és tetszett, hogy itt tényleg mindent túltoltak, amit nem kellett volna, azt is, még az érzelgősséget is, és persze, röhejes, amikor a fináléban mindenki összeborul, de mit mégis vártunk egy karácsonyi vígjátéktól?
Értékelés: 6/10
