Aranyláz az ausztrál sivatagban. Kőkemény túlélőthriller posztapokaliptikus hangulattal és egy extinisztárral, aki már kibújna a bőréből.
Már majdnem 100 éve, hogy bemutatták az Aranylázat, amelyben Chaplin az éhhalál szélén megfőzi és elfogyasztja a bakancsát. Az aranyos filmek azóta sem arról szólnak, hogy a hős talál egy aranyrögöt, és aztán boldogan él, amíg meg nem hal. Az arannyal csak baj van, aki nagyon (és hiába) vágyik rá, az bekattan, és az is, akinek sikerült megkaparintania. A témába vágó filmek így aztán hendikeppel indulnak, mert már az első perctől pontosan tudható, hogy hova fognak kifutni.
Az ausztrál Arany sem úgy kezdődik, mintha rá akarna cáfolni erre a tételre. A közeli jövőben játszódó történet főszereplője egy messziről jött idegen, aki jobb híján, a sivatag közepén akar munkát vállalni egy építkezésen. Talál valakit, aki hajlandó elfuvarozni, a sunyi képű sofőrrel nem jön ki túl jól, de amikor kényszerűségből megállnak a semmi közepén, és hősünk egy gigantikus aranyrögbe botlik, egyből szívélyesebb lesz köztük a hangulat. Önerőből nem tudják kiemelni az impozáns nemesfémet, ezért egyezséget kötnek. A sofőr elmegy exkavátoráért, újdonsült üzlettársa pedig addig őrzi az aranyat. Nehezítő körülményt jelent, hogy pár liter vízzel és néhány konzervvel kellene kibírnia ezt az öt napot, úgy, hogy napközben a nap éget kegyetlenül, éjjel pedig a sivatagi kutyák gyűlnek a vérszagra, a különféle mérgeskígyókról és skorpiókról nem is beszélve.
A folytatásban szinte végig a Zac Efron által alakított kalandor kálváriáját követhetjük. A tét egyrészt a fizikai túlélés, ebből a szempontból klasszikus Robinson-történetet látunk, csak itt nem az óceán, hanem a sivatag közepén kell a magányos hősnek sufnituning módszerekkel ellátnia az alapvető szükségleteit, másrészt pedig mentálisan is kikezdik a megpróbáltatások. Nem lehet benne biztos, hogy a sofőr vissza akar-e még térni időben, vagy már csak azután, hogy a holttestét elfogyasztották a vadkutyák, a vízhiány, a hőguta és a stressz pedig egy idő után a valóságérzékelését is eltorzítja.
Nem nehéz kitalálni, mi vonzhatta Zac Efront a szerepben, már azon túl, hogy a játékidő 98 százalékában övé a vászon. Jó ideje próbálja ledobni magáról a szépfiús imázst, legutóbb még minden idők legsármosabb sorozatgyilkosát, Ted Bundyt is eljátszotta (Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány), most pedig nem belülről, hanem kívülről csúfíttatta el magát a cél érdekében. Ha DiCapriónak is meghozta az Oscart a sminkesek túlóráztatása A visszatérőben, akkor miért ne sikerülhetne Efronnak is?
Az Arany maszkmesterei megtettek mindent. Több kilónyi koszt vittek fel a színészre, a kicserzett bőrét pedig rákvörössé varázsolták, de „pechére” Efron még így is képtelen csúnya lenni, és nehéz nem a hollywoodi sztárt látni a sminkréteg alatt, pláne mert a haja és a szakálla azért tökéletesen trimmelt. A játékára ennek ellenére nem lehet panasz, maximális lelkesedéssel szenved az embertelen körülmények közt, más kérdés, hogy a történet erősen limitálja a lehetőségeit. A film nagy részében meg sem kell szólalnia, és drámai fordulatok sem csipkézik a cselekményt. Anthony Hayes író-rendező, aki egyben a sofőrt alakítja, a minimalizmusra szavazott,
nem meglepni, hanem lenyűgözni akarta a nézőket a festménybe illő, egyszerre szép és baljós hangulatú kompozíciókkal.
A szintén az ausztrál senkiföldjén játszódó Országúti bosszúhoz hasonlóan Hayes is tökéletesen kiaknázza az ország adottságait, vagyis azt, hogy a poszt-apokaliptikus atmoszféra itt a tájkép része, a sztori így aztán játszódhatna a közelmúltban, a jelenben vagy akár a Mad Max jövőjében is. Aki az esztétikai élményekkel nem éri be, és elvárná azt is, hogy egy film állítson újat a témájáról, vagy legalább próbálja meg, annak nem az Arany lesz az új kedvenc thrillere, akit viszont már a spagettiwesternekben is a barázdált férfiarcok és a kietlen tájak nyűgöztek le, az nem fog csalódni.
