Kenneth Branagh saját gyerekkorát feldolgozó rendezése az Oscar-verseny meglepetés favoritja lett a maga hét jelölésével, és bár nagyon szépen fényképezett, nagyon szerethető műről van szó, az a hét jelölés enyhe túlzás.
Én speciel eddig nem tudtam, hogy Kenneth Branagh ír. Mármint hogy Írországban, pontosabban Észak-Írországban, azon belül is Belfastban született, és ott töltötte a gyerekkorát, és csak 9 évesen költözött Angliába a családjával. Talán azért sem sejtettem mindezt, mert Branagh-t először Shakespeare-feldolgozásain keresztül ismertem meg, és a lehető legszebb angol kiejtéssel beszél. Most már azt is tudom, hogy azért lett ilyen szép a kiejtése, hogy ne csesztessék – már elnézést a kifejezésért – az angol gyerekek az új hazájában. Egy kicsit ez is benne van meg az is, miért kellett egyáltalán eljönniük Észak-Írországból az új filmjében, a Belfastban, ami kivételesen nem irodalmi feldolgozás, mint másik, nemrég bemutatott munkája, a Halál a Níluson, hanem önéletrajzi munka, még akkor is, ha a nevek nem passzolnak.
Mindent egy kisfiú, Buddy (Jude Hill) szemein keresztül látunk, aki szereti a filmeket, a Tottemham Hotspursnek drukkol és történetesen protestáns családba született, bár azt pontosan nem tudja, hogy ez mit jelent. Buddy-t édesanyja (Caitriona Balfe) neveli, mert ritkán látott édesapja (Jamie Dornan) Angliában vendégmunkás, és a nagyszülőknél élnek. A nagypapa (Ciarán Hinds) mindig vicces, a nagymama (Judi Dench) néha szigorú, de jó velük lenni, az viszont nem jó, hogy a szomszédos utcákban harcolnak. Merthogy a 60-as évek végén a katolikusok és a protestánsok egymásnak estek, az évtizedekig tartó konfliktusban, amit az angolok csak a semmitmondó „a bajoknak” (The Troubles) neveztek, ártatlan civilek százai is áldozatul estek. És, ahogy ezt mondani szokás minden háborúról, különösen polgárháborúról, ki akar egy ilyen helyen gyereket nevelni?
A Belfast története végtelenül egyszerű, látjuk, ahogy „a bajok” elkezdődnek, és ahogy a környék életét befolyásolják, ahogy az amúgy is anyagi gondokkal küszködő család alkalmazkodni próbál, miközben Buddy előtt másként is kinyílik a világ: szerelmes lesz, bajba kerül, majd tanúja lesz, ahogy szülei döntést próbálnak hozni, hogy menjenek vagy maradjanak, és nagyjából ennyi. Ez egy nagyon egyszerű film, amit nyilván indokol a gyermeki nézőpont, ami egyben ürügy is arra, hogy ne menjünk mélyebben bele érzékenyebb kérdésekbe. Mint a katolikus és a protestáns szembenállásba vagy a szülők közötti viszonyba – csak említés szintén tudjuk, hogy az anyagi gondokat apuka lóversenyezése és más költekezése okozza. Pedig apuka olyan fess és anyuka olyan divatos, gyönyörű pár, és a film hatásos, de teljesen indokolatlan csúcsjelenetében - egy temetés után vagyunk ugyanis - ANNYIRA jól mutatnak együtt, hogy ez megbocsátható bűn.
Merthogy a Belfast nagyon szerethető emberekről szól, kedves és csodaszépen fotózott darab, aminek fényében meglepő, hogy 7 Oscar-jelölést kapott, mert nem tartom annyira fajsúlyos műnek. A film a legjobb film, rendezés és forgatókönyv, illetve női és férfi mellékszereplő – a nagyszülőket játszó Judi Dench és Ciarán Hinds, akik között 18 év különbség van Hinds javára -, a legjobb hang és a legjobb dal kategóriában esélyes az Oscarra, és ha díjat kap, az egyfajta szimpátiaszavazás lesz, nem valódi elismerős, és ezt mondom úgy, hogy tetszett a film. Mellesleg, ha valakit Oscarra kellett volna jelölni, az Haris Zambarloukos operatőr, esetleg az anyukát alakító Caitriona Balfe , akit az Outlander - Az idegen című sorozatból ismerhetünk, és aki több nagyobb szerepet érdemelne. Ami pedig Kenneth Branaghot illeti, ő nem áll rosszul az Oscar-jelölésekkel: eddig nyolcszor nominálták, meglepő módon 7 különböző kategóriában. Viszont díjat egyet sem kapott, legalábbis eddig.
Értékelés: 7/10
