Nincs könnyű dolga annak, aki be akar törni az akciókémfilm-piacra. A területet két nagyágyú osztotta fel egymás közt, a brit divíziót James Bond, az amerikait Tom Cruise, vagyis a Mission: Impossible-franchise uralja. A piaci résbe csak az tud beférkőzni, aki nem lemásolja a formulát, hanem módosít rajta egy kicsit. Mint Guy Ritchie, aki kellemes retróhangulatba mártotta Az U.N.C.L.E. emberét – igaz, akkora kereskedelmi siker azért nem lett a film, hogy a folytatás is elkészülhessen –, vagy Matthew Vaughn, aki korhatáros erőszakkal és humorral parodizálta a műfajt a Kingsman: A titkos szolgálatban. Az ő nevének felbukkanása egy újabb akciókém-komédia stáblistáján így még akkor is bizakodásra ad okot, ha a Kingsman két folytatása már nem ért fel az eredetihez.

Előzetesen úgy tűnt, hogy az Argylle: A szuperkémnek is a Kingsmanéhez hasonló koncepció lehet a legfőbb szexepilje, csak ezúttal nem egy balhés tinédzser csöppen bele kívülállóként a kémjátszmába, hanem egy kémregényekkel befutott írónő. A film elején láthatjuk is Elly Conway legújabb, még kiadás előtt álló regényét megelevenedni, főszerepben a szuperkémet alakító Henry Cavill-lel, így aztán borítékolható, hogy az írónő fantáziavilága és a valósága valamiféleképpen össze fog keveredni egymással. Az ötletnek ez a része annyira nem új, hogy két éve már megnézhettük egy variációját: Az elveszett városban Sandra Bullock játszotta a romantikus kalandregények szerzőjét, aki a fikciós hősének igazi avatárjával (Channing Tatum) keveredett romantikus dzsungelkalandokba. Az Argylle folytatásában is színre lép egy olyan valódi kém (Sam Rockwell), aki csak hunyorítva hasonlít az Elly bestsellereiben lefestett tökéletes férfire, de a nőnek nincs más választása, mint együtt menekülni vele, valakik ugyanis az életére törnek.

Arra, hogy a titokzatos szervezet fogdmegjei pontosan mit is akarnak az írótól, kapunk egy nyakatekert magyarázatot, amin azért nem érdemes nagyon fennakadni, mert utána érkezik még négy-öt hasonlóan abszurd csavar. Ha megengedőbbek vagyunk, akkor ezek nem hibák, hanem szándékos, műfajparódiának szánt túltolások – mint Bryan Cranston zseniálisan elrajzolt Bond-gonosza is –, amit Vaughn és Jason Fuchs forgatókönyvíró azzal is jelez, hogy a nézőkkel összekacsintva maguk a szereplők is kommentálják a valószerűtlen fordulatokat. Egy másik, kevésbé jóhiszemű nézőpontból viszont ez megúszós megoldás, hiszen így bármilyen nevetséges dramaturgiai húzásra rá lehet fogni, hogy csak a zsánernek akartak vele tükröt tartani. De bármi is volt az alkotók szándéka, a filmből pont az alapkoncepció izgalma lúgozódik ki menet közben. Elly könyve úgy elevenedik meg az első jelenetben, mint egy generikus hollywoodi akciókém-történet, erre nagyon gyorsan kiderül, hogy Sam Rockwell igazi kémje pont ugyanolyan szuperember, mint a Henry Cavill-féle Argylle (csak kicsit öregebb, nyúzottabb és modortalanabb), és a két világ szinte mindenben azonos, vagyis elmarad a (filmbéli) fikciónak és a (filmbéli) valóságnak az az összeütköztetése, ami az első Kingsmant annyira vagánnyá és viccessé tette.

Ha a szkript nem is annyira frappáns, mint amennyire lehetne, Vaughn akciórendezői kvalitásai szerencsére nem koptak meg. Eddig is jellemző volt rá az üldözési jelenetek és tűzpárbajok stilizálása, de a ritmusra vágott, látványos fejlövések helyett – pontosabban: mellett –, a főszereplők itt már a szó legszorosabb értelmében vett akcióbalettet mutatnak be, olyan lassított koreográfiára, hogy Zack Snyder sírva könyörög a receptért. A kortárs táncgyakorlatokra csak azért nem lehet a maximális pontszámot megajánlani, mert a vizuális körítést sokszor lerontja a gyenge minőségű és/vagy túlhasznált CGI, amitől egy idő után súlytalanná válnak még a látványosabb robbanások és piruettek is. Vaughnnak ugyanakkor erre is van egy trükkje: mire belefásulnánk a műanyag effektekbe, már rég elérte, hogy megszeressük a szereplőket.

Se az önbizalomhiányos, macskarajongó írónő, sem az öntelt, macskafóbiás kém karaktere nem lenne önmagában egy írói bravúr, de Bryce Dallas Howard és Sam Rockwell közt olyan jól működik a kémia, és olyan látványosan élvezik a közös bohóckodást, hogy az Argylle végül nem az akciójelenetek vagy a nagy csavarok, hanem

az ő párosuk miatt tudja elhozni a kellemes nyári blockbusterhangulatot a februári moziszezonba.