Élelmes kolumbiai indiánok vágnak neki a marihuánabiznisznek, ami eleinte remekül megy, de mivel sorra sértik meg népük szent hagyományait, elkerülhetetlen a drogfilmek amúgy is kihagyhatatlan nagy leszámolása!
Ha Kolumbiáról van szó, akkor nyilván mindenkinek elsőre a drog jut eszébe, azon belül is a kokain és a drogkartellek, persze Pablo Escobar – és talán Shakira. A nagy kokainbiznisz előtt azonban ott volt a hasonlóan jövedelmező, szintén véres leszámolásokkal járó marihuána bonanza, aminek kevésbé ismert résztvevői is voltak, a wayuu indiánok, akik nem éppen néznek ki úgy, ahogy az átlag latin-amerikai indiánokat szokás elképzelni, és nem is élnek úgy.
A wayuuk az ország észak-keleti részén található Guajira-félszigeten élnek, különböző családokra vagy klánokra osztva, akik közül van, aki a terület hegyes, erdős részén, és van, aki a sivatagos, kies részén él, és a nyelven kívül rengeteg közös szál köti össze őket. Ezek a különös szokások, mint az álmok értelmezése vagy a különböző madárfajták szimbólumként való értelmezése, és a generációról generációra szálló hagyományok adják az Oscar-díjra jelölt A kígyó ölelése alkotói, Ciro Guerra és Cristina Gallego új filmjének alapját, szövetét és létjogosultságát, és erre úgy ötpercenként emlékeztetik is a nézőt. Ami jó is, meg rossz is. De lássuk, miről is szól Az átkelés madarai, és hová kelnek át azok a madarak.
Történetesen egy sivatagi klánt ismerünk meg, ahol a szép Zaidát, a matriárcha, Ursula lányát kerek egy éves önkéntes elzártság után egy furcsa körtánc keretében nővé avatják, és ekkor kéri meg a lány kezét a klánhoz csak lazán kapcsolódó fiatal és magabiztos Rapayet, aki ezzel rögtön vét a hagyományok ellen. A wayuuknál ugyanis minden fontos ügyet küldöncök, közvetítők útján intéznek, és ezek a nagyra becsült idős férfiak beszélik meg az érintettekkel a kényes kérdéseket. Ursula rendkívül magas árat szab meg hozományként, a férfi pedig félvér barátjával belevág abba az üzletbe, ami igazán jövedelmező lesz: marihuánát ad el ipari mennyiségben az amerikaiaknak, amihez egy hegyvidéki klán segítsége is kell, akikhez rokoni szálak fűzik.
Minden remekül is megy, hősünk elveheti a lányt, akire vágyott, ám a félvér barát kezelhetetlennek bizonyul, megvadul a hatalomtól és a sok pénztől, és mindez olyan tragédiasorozatot eredményez, amelyet a klasszikus görög királydrámák is megirigyelhetnének. És minden olyan momentum, ami vérontáshoz és halálhoz vezet, valamilyen ősi szokás megtörésének az eredménye, és ezt rendszerint valamilyen egzotikus madár megjelenése vetíti előre. És bár a javarészt eredeti indián nyelven felvett film minden mozzanata csoda szépen van felvezetve, kicsit sokszor hivatkoznak a hagyományokra, álomfejtésre és ilyesmikre, hogy az ember azt érezze, hogy ez valami skanzenfilm, ahol csak a nézők kedvéért kerülnek elő a díszes gyöngynyakláncok, fűszoknyák és egyéb kiegészítők, amiket aztán hamarosan a Néprajzi Múzeumban láthatunk – jut eszembe, éppen nincs is olyan, hogy Néprajzi Múzeum.
Ehhez jön, hogy a főszereplők, José Acosta, Carmina Martinez és a szép Natalia Reyes ereiben jó eséllyel egy csepp indián vér sem csorog – utóbbi például Bogotában született, és a készülő Terminator 6-ban láthatjuk majd viszont. Persze, értem, hogy nem találni minden bokorban tehetséges és képzett őslakos színészeket, és azt is, hogy külföldön jobban el lehet adni – sőt, úgy általában el lehet adni – azt, ami egyedi, amiben van egy kis folklór. És Az átkelés madarait nem csak el lehetett adni külföldön, de ez a film lett Kolumbia hivatalos nevezése az idei Oscar-versenyben, szóval kifizetődött a néprajzi beütés!
Értékelés: 7/10
