Bár ezúttal többször szöknek könnyek a szemünkbe a nevetéstől, mint a sírástól, ahogy a két, egy harcos környezetvédő csoportba a potyalesés és a csajozás reményében beépülő szélhámos és szívük hölgye kalandjait figyeljük. Kritika az Ennél csak jobb jöhet című francia filmről.
Amióta az Éric Toledano – Olivier Nakache alkotópáros a 2011-es Életrevalókkal berobbant a köztudatba, pár évente megbízhatóan szállítják a megható, szívbe markoló pillanatokat humorral vegyítő filmjeiket. A 2017-es Eszeveszett esküvő színtiszta bohózatát leszámítva ezekben a művekben az is közös, hogy
Ezt gondolja kritikusunk a páros előző filmjéről
Különleges életek - Nagyon gyűrött szentek
Bár Vincent Cassel mosolya és a tény, hogy a filmet az Életrevalók készítői rendezték azt sugallná, ez nem egy vígjáték, ez bizonyos értelemben szociodráma egy hihetetlenül nehéz hivatásról. Viszont nagyon szép szociodráma!
Az Életrevalók egy kerekesszékes gazdag arisztokrata és a róla gondoskodó börtönviselt gettólakó, a Samba egy szenegáli bevándorló és a rajta segíteni próbáló hivatalnok egymásra találásának története, a Különleges életek pedig autizmus spektrumzavarban szenvedő fiatalokat gyámolító szociális munkásokról mesél. Ebbe a sorba tökéletesen illeszkedik a legújabb alkotás, az Ennél csak jobb jöhet is,
amelyben a klímaaktivizmus, illetve a túlfogyasztás miatt felvett kölcsönök világa nyújtja a társadalmi hátteret.
A film sztorija szerint két elveszett lélek, kevesebb jóindulattal szemlélve két léhűtő egészen bizarr módon összeismerkedik egymással, majd amikor a tartozásai miatt családját elveszített Bruno bevezeti a klímaaktivista csoporttól való potyázás mikrouniverzumába a szintén végeláthatatlan adósságcsapdába keveredett Albert-t, rájönnek, hogy
sokkal többet is ki lehet facsarni belőlük, mint az ingyen sör és a vegán chips.
A két szélhámos sikerrel hiteti el a környezetvédőkkel, hogy nem a lomtalanításokról ölükbe hulló drága cuccok, hanem bolygónk jövője miatt ragaszkodnak annyira hozzájuk, Albert és Bruno számára pedig további motivációt jelent a csapat vezetője, egy Cactus becenevű vonzó fiatal nő, akit rövid huzavona után végül előbbi próbál megszerezni magának.
A szerelemtől megittasult Albert pedig egyre merészebb akciókat vállal be a cél érdekében.
Habár az Ennél csak jobb jöhet néhány jelenete sikeresen tart görbe tükröt mind a költekező, nemtörődöm klímaszkeptikusok, mind a végtelenül naiv klímaaktivisták elé, a film sajnos nem áll össze működő társadalmi szatírává, a másik, adósságcsapdás vonalon sem – a környezetvédelem és a hitelhalmozás egyaránt megmarad jópofa, egzotikus háttérnek a végül talán túlontúl szépen lekerekített, kissé édeskésen lezárt romantikus komédia mögé.
További hiányérzetet jelent, hogy ha jobban belegondolunk, hőseinkről nem tudunk meg annyi mindent, hogy valóban kapcsolódni tudjunk hozzájuk, azonosulni tudjunk velük. Nem maradnak azért kétdimenziósak, de
Annak ellenére viszont, hogy a figurákat kissé alulírták, az őket megformáló színészek parádésan teljesítenek. Az Albert-t, illetve Brunót játszó Pio Marmaï és Jonathan Cohen már régi motorosok a szakmában, és nagyon jól működik közöttük a kémia, a csodálatos Noémie Merlant-t pedig, akit a legtöbben a Portré a lángoló fiatal lányról című filmben fedeztünk fel, mindig öröm nézni, és a drámai alakítások után egy újabb oldalát felfedezni.
Bónuszként pedig a francia film egyik kiválósága, Mathieu Amalric is feltűnik egy kifejezetten szórakoztató mellékszerepben.
Még több Noémie Merlant
Anyád hozzámegy egy elítélthez. Mit lépsz?
A népszerű francia színész, Louis Garrel ezúttal színészként, forgatókönyvíróként és rendezőként vitte filmre saját családi traumáját – ám jócskán fikcionalizálva és kifejezetten szórakoztató formában. Kritika a Családban marad című francia romantikus bűnügyi vígjátékról.
Tovább
Szóval ha némileg lecsökkentjük az elvárásainkat, és az Életrevalók bravúrját megismétlő, komolyabb mondanivalóval és mély jellemrajzokkal megtámogatott dramedy helyett megelégszünk egy bűbájos romantikus komédiával, akkor az Ennél csak jobb jöhet tökéletes kikapcsolódás lehet az év végére:
nem megy mélyre, de megfelelő mértékben melengeti majd a szívünket a nagy hidegben.
Végül pedig egy szolgálati közlemény: egy, pontosabban két slusszpoén miatt érdemes még a stáblista alatt is a moziteremben maradni.
