Az Elvis nyomokban Elvist tartalmaz

Luhrmann életrajzi filmjében maga a Király néha háttérbe szorul, de ettől még zenés látványosságként prémium minőségű a produkció, főszerepben egy kiváló Austin Butlerrel.

Mi újat lehet még 2022-ben elmondani a rock királyáról, a világ talán legikonikusabb énekeséről, akinek nemcsak a hangja, a mozgása, a neve, de még a hajának kontúrja is fogalommá vált? Ez az a kérdés, amire Baz Luhrmann rendező elsőre egy egészen meglepő válasz talált.

Ha a néző – némileg joggal – arra gondol, hogy az Elvis című film, amire éppen jegyet váltott, egy Elvis nevű emberről fog szólni, akkor érheti némi meglepetés. Előzetesen persze adhatott volna okot a gyanúra, hogy a legnagyobb név a stáblistán az a Tom Hanks, aki ritkán vállal epizódszerepeket – és valóban, itt sem akárkit, hanem Elvis hírhedt menedzserét, Tom Parker ezredest alakítja. Nemcsak szereplője, narrátora is a történetnek, az ő visszaemlékezésével indul a film, a 90-es évekből, már idősen és nagybetegen meséli el, hogy miért nem igaz az a híresztelés, mi szerint neki köszönhető, hogy Elvis karrierje és élete dicstelen véget ért.

Forrás: InterCom

 

Újdonság ebben a megközelítésben sincs, már ami Luhrmann eddigi munkásságát illeti, a Moulin Rouge!-ban, és A nagy Gatsbyben is narrációs szerkezetet használt, talán mert így könnyebb jelezni, hogy nem a „valóságot”, hanem annak az emlékek ködén átszűrt, felnagyított, romantizált verzióját látjuk. Annyira persze az ausztrál rendező sem vakmerő, hogy a szokásos életrajzi elemeket teljesen száműzze a filmjéből, ezért ha nem is időrendben, de csak végignézhetjük, hogyan lesz egy szegény családba született memphisi tinédzserből pár év leforgása alatt Amerika legnagyobb zenei szenzációja és egy műfaj megteremtője.

Luhrmann természetesen ezt az evolúciót is a rá jellemző teátrális eszközökkel mutatja be,

a kis Elvis például a szó legszorosabb értelmében transzba esik, amikor a fekete közösség templomába betévedve a gospelt hallgatja, és közben átszűrődik a fehérek countryzenéje a szomszédból – már csak egy felvillanó villanykörte hiányzik a kisfiú feje felől, hogy a hátsó sorban ülő nézők is értsék, éppen egy heurékapillanatnak vagyunk szemtanúi.  

Luhrmann a folytatásban is ügyel rá, hogy kihangsúlyozza, Elvis nem a semmiből teremtette meg a modern rock and rollt, bőven merített az afroamerikai zenei hagyományokból, „kulturális kisajátítással” mégsem lehet vádolni, mert ő maga is ebben a zenei környezetben nőtt fel, a fekete zenésztársai iránt pedig maximális tisztelettel viseltetett. Azt viszont, hogy hogyan szerezte a legnagyobb, vagy akár a kisebb slágereit, a rendező már nem mutatja be ilyen részletességgel, helyette csak klipszerűen végigszáguld a karrier és az életmű fontosabb állomásain a Hound Dogtól a Trouble-on át a Suspicious Mindig, érintve természetesen a németországi katonai szolgálatot, a megismerkedést a későbbi feleséggel, Priscillával, az 1968-as nagy visszatérést és a Las Vegas-i éveket.

Forrás: InterCom

 

Szemére lehetne vetni Luhrmann-nak, hogy nem tér ki Elvis életének minden izgalmas részletére, csak nem érdemes. Az életrajzi filmek esetében – hacsak nem egy Sátántangó-hosszúságú opuszról van szó – nem lehet megúszni a sűrítést és a kihagyást, vagyis el kell fogadni, hogy

az ausztrál rendezőt a zenei géniusz helyett jobban érdekelte a ketrecben tartott zseni története,

illetve a menedzser és a legenda se veled, se nélküled viszonya. Azért viszont már lehet kritikával illetni, hogy ezt a dinamikát túlságosan is leegyszerűsítette. Az ezredes ugyanis nemcsak a külsejét illetően olyan, mint egy képregényes gonosz, de a motivációi is csak annyira bonyolultak. Nincs kizárva, hogy Parker tényleg annyira egyértelműen aljas pióca volt, mint amilyennek a film bemutatja, ez esetben viszont kár volt elpazarolni a játékidő jelentős részét egy maszk alól ki se látszó, rutinból ripacskodó Tom Hanksre.

Luhrmann a vizuális szemfényvesztésben persze még mindig verhetetlen, így aztán ezek a dramaturgiai problémák menet közben nem is nagyon tűnnek fel, vagy ha igen, akkor sincs időnk panaszkodni, olyan tempóban követik egymást a bravúrosan fényképezett koncertjelenetek és a különféle idősíkokat összekapcsoló látványos montázsok.

És a legendát játszó Austin Butler is gondoskodik róla, hogy a film hiányosságai helyett inkább az ő produkcióját csodáljuk. A Király manírjait mindenki ismeri, olyan régóta és olyan sokan utánozzák, hogy az Elvis-imitátoroknak már külön szakmakódjuk van a vállalkozói nyilvántartásban, így aztán az eddig kevésbé ismert Butler is könnyen belesétálhatott volna abba a csapdába, hogy csak a külsőségeket próbálja lemásolni. Sikerült az is, a mozgása és a hangja megtévesztésig hasonlít az eredetire, de emellett tökéletesen érzékenyíti és humanizálja a karaktert.

Hogy a csökkentett Elvis-tartalmú Elvis 100 százalékban szórakoztató, és segít életben tartani a mítoszt, az neki is köszönhető, az viszont, hogy a film Baz Luhrmann rajongóit jobban kiszolgálja, mint a Király híveit, már a rendező tudatosan vállalt döntése.