A csúf mostohatestvér egy olyan nézőpontból mutatja be a klasszikus tündérmesét, ami empátiát ébreszt a leggyűlöltebb karakterek iránt is.

Az utóbbi időben több film is foglalkozott azzal, milyen ára van a szépségnek: az egyik legemlékezetesebb a Demi Moore és Margaret Qualley főszereplésével készült A szer (2024), de ott van a Skincare (2024) is Elizabeth Banks-szel, melyben a szépségiparban dúló brutális versengést láthatjuk. Most pedig az elsőfilmes norvég forgatókönyvíró-rendező, Emilie Blichfeldt értelmezte újra a Hamupipőkét, aminek középpontjában ezúttal nem a testvéri rivalizálás, hanem a szépség, illetve az érte folyatott küzdelem horrorisztikus árnyoldala áll.

Tündérmesék és rémmesék

A szerencsésebbek csak felnőttként szembesülnek azzal, hogy a Grimm testvérek meséit nagyon, de nagyon kilúgozott, gyerekbarátra csiszolt változatban ismerték meg annak idején. A történetek jóval kegyetlenebbek, mint amit a gyermeki lélek elbír, ráadásul a Disney-adaptációk még tovább finomítottak rajtuk, így a tündérmesék tényleg tündériek lettek. Ott van például a Hamupipőke, amit a 9. században jegyeztek le először Kínában, de minden bizonnyal még régebben keletkezett. Az, hogy a történetben a kis láb erény, és egyfajta szexuális vonzerővel bír, egyértelműen azt mutatja, hogy valahol Keleten találták ki a sztorit, hiszen itt volt szokás, hogy a kislányok lábát elkötötték, hogy ne nőjön nagyra.

A Grimm-féle verzió is meghagyta ezt a motívumot, és igazából ez lett az egész Hamupipőke-történet legfontosabb része, hiszen úgy akad rá a herceg titokzatos táncpartnerére, hogy a lány elhagyja a fél pár cipőjét, és akire illik a lábbeli, az lesz a trónörökös felesége. Itt figyel be igazán a horror az eredeti mesében, hiszen a mostohatestvérek – anyjuk parancsára – megcsonkítják a lábukat, hogy beleférjen a cipőbe. De ezzel még nincs vége az borzalmaknak: Hamupipőke esküvőjén a mostohatestvérek meg is vakulnak, mivel odaröppen pár galamb, és kivájja a szemüket. Ám mindez semmi, ahhoz képest, amit Emilie Blichfeldt kihozott a saját verziójából, A csúf mostohatestvérből.

Testvérféltékenység és megfelelési kényszer

Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében hívja fel a figyelmet, hogy a Hamupipőke alaptémája a testvérféltékenység:

„A »Hamupipőke« a testvérféltékenységgel járó szenvedésekről, valóra váló kívánságokról, a megalázott ember felemelkedéséről szól, arról, hogy az igazi érték akkor is megismerszik, ha rongyok rejtik, hogy az erény elnyeri jutalmát és a gonosz a büntetését – tehát meglehetősen egyértelmű történet.”

Épp ezért olyan közkedvelt, hiszen azt hivatott megmutatni, hogy nincs olyan, hogy valaki örökké csak szenved és megalázzák, előbb-utóbb felülkerekedik elnyomóin, és elnyeri méltó jutalmát – mi több, az lesz az övé, amire a bántalmazói a legjobban vágynak: esetünkben a herceg. A csúf mostohatestvérben azonban nézőpontot vált a klasszikus sztori, amit ezúttal Elvira, az egyik mostohatestvér szemszögéből látunk.

Elvira (Lea Myren) sok szempontból más, mint az eddig ismert mese csúnyácska és gonosz mostohatervére: tele van naivitással, vágyakozással, és bár nem mondható igazán szépnek, van benne valami esetlen báj. Azzal, hogy más lett a mese nézőpontja, a központi témája is megváltozott: A csúf mostohatestvér már elsősorban nem a testvérféltékenységről szól, hanem

a szülői elvárásoknak való megfelelést helyezi középpontba.

Ennek része a test átalakítása, a szépség felé tartó gyötrelmes és horrorisztikus út.

Önámítás és öncsonkítás

Ebben a verzióban Elvira már kezdettől fogva szerelmes a hercegbe, állandóan az ő verseit olvassa, ami azért is lényeges, mert az eredeti meséből nem derül ki, hogy Hamupipőke egyáltalán érez-e valamit a férfi iránt, vagy csak a hercegben látja meg a kiutat nyomorúságos helyzetéből. A csúf mostohatestvérben ráadásul a hercegi házasságnak nagyobb tétje is van, hiszen a család csóró, ezért kell a vagyonos férj. A mostohaanya mindent meg is tesz, hogy kiházasítsa a lányát, akin egyre durvább és könyörtelenebb testi változtatásokat visz végbe.

Elvira úgy lép a történetbe, hogy fogszabályzót visel – hangsúlyozva ezzel, hogy teste folyamatos korrekcióra szorul –, majd emberi torzóként távozik belőle.

A közismert lábujjlevágás itt már csak következmény: az öncsonkítás az utolsó lépcsőfok az átalakulásban, ami addig csak anyai parancsszóra ment. Elvira végig meg akar felelni az anyjának, aki folyton csak lesajnálja és azzal szembesíti, mennyire értéktelen. Ebben osztozik Hamupipőke sorsával, sőt, ő még rosszabb helyzetben van, hiszen hatalmas elvárásoknak kell megfelelnie.

A szépségért folytatott küzdelem és szenvedés, amit kiáll a lány, egy egészen más, sokkal aktuálisabb mondanivalóval tölti fel ezt a mesét. Míg az eredeti verzióban Hamupipőke gyötrelmei nem csak megszűnnek, de mivel jámbor maradt – ahogy haldokló anyja kérte tőle – elnyeri méltó jutalmát, addig Elvira hiába esik át a legfájdalmasabb és legkegyetlenebb beavatkozásokon, végül nem kapja meg azt, amire vágyik, ami miatt mindezt elviselte. Hamupipőke legnagyobb erénye a mesében, hogy szép: ezért szeret bele a herceg, nem azért, mert lencsét válogat és nyikkanás nélkül tűri a megaláztatásokat. Ez ebben a filmben sincs másként, megdobva azzal, hogy a „Hamupipőkének” csúfolt Agnes (Thea Sofie Loch Næss) minden, csak nem erényes és jámbor. Ezeket a tulajdonságokat itt Elvira hordozza, de nem megy vele semmire: a szépség mindennél feljebb való, ezért kell a húsunk árán is elérni.

És ha már itt tartunk: az Elvirát alakító Lea Myren játékát mindenképp ki kell emelnem, hiszen a filmben viszonylag kevés a párbeszéd, legtöbbször a kép és a tekintet mesél, és

ebben nagyon erős a norvég színésznő: minden pillantása beszédes, meg sem kell szólalnia.

Blichfeldt rendezése pedig olyan, mintha a Grimm-meséket illusztráló 19. századi metszeteket vegyítette volna a tudatalatti borzalmak gótikájával: van valami meseszerű az egészben, mégis sokkolóan eleven.

A csúf mostohatestvér egy tanulságos és rémisztő tanulmány a test átalakításáról, miközben azt is bemutatja, hogy milyen okok állhatnak az emberi rosszindulat mögött, amit keserűség, irigység és megfelelési kényszer táplál.