A kanadai rendező filmjei az emberi aberráció mélyére visznek: a tudat pincéjét térképezik fel, ahol nincs fény, és hatalmas a rendetlenség. David Cronenberg gyakran allegorikus filmnyelve nem csak azért borzaszt el, mert nyers valójában mutatja meg, hányféleképpen távolodhat el a test saját emberi mivoltától, hanem azért is, mivel ezek az explicit látomások valami sokkal félelmetesebb jelenségnek a metaforái. A rendező látszólag a biztonságos valóságból zökkent ki a filmjeivel: azért kényelmetlen nézni, mert fizikai, szexuális és szellemi szinten valami szokatlant, valami túlságosan is idegen világot mutat be. Ez azonban csak részben van így, hiszen Cronenberg testhorror-filmjei egy másik síkon azzal szembesítenek, amiben élünk, vagy amivé válhatunk.

A vágyakból és az elfojtásokból tenyésznek a legborzalmasabb rémek, és ezek jelennek meg torz formájukban Cronenberg filmjeiben.

Ez az a sötét pince, ahol vakon bolyongunk, és nem tudjuk, mihez ér hozzá épp a kinyújtott tenyerünk, és nincs iszonyatosabb pillanat a tisztánlátásnál. David Cronenberg március idusán töltötte be a 80-at, következzen hát 8 ikonikus motívum a rendezőtől, amely kellőképp zavarba ejt, és még most is aktuális.

A szex mint fertőzés – Paraziták (1975)

A rendező első nagyjátékfilmje rögtön az életmű két központi témájára fókuszál: a szexualitásra és a fertőzésre. Egy nagy, féregszerű parazita sorban támadja meg egy társasház lakóit, és mindenkit erőszakos szexőrültté változtat. Cronenberg itt még kevésbé szofisztikált, és gyakrabban öncélú: a film több – néhol erőszakos – szexjelenetet tartalmaz, mindezt a kórt terjesztő féreg látványa fokozza, de a film zárlata a legnyugtalanítóbb: egy társasháznyi fertőzött indul éjjeli portyára, hogy kielégítse szexuális vágyait. A Paraziták egyszerre szól a szexuális elfojtásokról, a nemiség megélésének tabusításáról, és arról, hogy miként válhat vak zombivá, aki teljesen átadja magát a testi vágyainak.

A válás és gyermekfelügyelet rettenete – Porontyok (1979)

A Porontyok Cronenberg egyik legszemélyesebb filmje, hiszen az egész a válásából és a gyerekfelügyelet körüli vitából burjánzott ki. Szokták a szüléstől való félelem allegóriájaként is értelmezni, vagy a rossz anyaságról szóló tanmeseként kezelni, és bár a filmben ez is mind benne van (vagy benne lehet), ennél sokkal egyértelműbb az a vonal, amit explicit elmondja a sztori. Nolan és Frank az ötéves lányuk, Candice felügyeleti jogáért harcol, miközben a nő furcsa pszichológiai kezelésen megy keresztül. Ami még furcsább, hogy közeli ismerőseiket gyerekméretű, gnóm lények támadják meg. Frank utánajár a dolognak, és kiderül, hogy Nolan hozza létre, szüli meg ezeket a szörnyű lényeket, amik belső dühének fizikai megnyilvánulásai. A zárójelenetben azt is látjuk, ahogy állatias módon nyalogatja le az egyik újszülöttről a magzatmázat. Maga a rendező így nyilatkozott a filmről:

“a Porontyok az én Kramer kontra Kramer-em, csak sokkal valósághűbb”

Tudat- és testmódosító televízió – Videodrome (1983)

Idén negyven éves a Videodrome, és még mindig aktuális a problémafelvetése: a televízió által sugárzott erőszak és szexualitás eltorzítja a lelket – és Cronenbergnél a testet is. Egy televíziótársaság vezérigazgatója, Max Renn (James Woods) furcsa, erőszakos adás jeleit fogja be, és hogy növelje a nézettséget, saját csatornájára továbbítja az ismeretlen eredetű adást. A Videodrome a felkavaró szórakozás utáni vágyunkat mutatja be, azt, hogy a nézőnek semmi se elég, és a csatornák egymásra licitálnak a nézettségért (remek metaforája ennek az a jelenet, amiben Max egy tévékészüléket csapdos ostorral). A testhorror itt a technológia- és médiafüggés állapotát mutatja be: mikor Max hasán egy rés nyílik, amiben elrejt egy pisztolyt, az valójában azt szimbolizálja, ahogy észrevétlenül mindent magunkba fogadunk, és magunkévá teszünk, ami a televízióból érkezik.

Az átalakulás természetessége – A légy (1986)

Az idegenhez, az ismeretlenhez, a furcsához való vonzalmunkat, aminek része a test átalakulása is, egyik Cronenberg-film se fogja meg olyan markánsan, mint A légy. Seth Brundle (Jeff Goldblum) egy teleportáló szerkezeten dolgozik, és mikor önmagán teszteli a készüléket, egy légy berepül a teleportba, így kettejük molekulái összekeverednek. Ennek eredményeként Brundle fokozatosan emberből egy ember-légy hibiddé alakul át, miközben nem csak külsőleg, de mentálisan is megváltozik. Az átalakulás olyan természetességgel és olyan egyszerűen megy végbe, hogy Cronenberg ezzel azt állítja: nézd, milyen könnyedén cserben hagy a fizikai állapotod! A légy lehet egy tanmese a tudomány veszélyeiről, de sokan az AIDS-válság metaforáját látják benne. Ez utóbbira azonban maga a rendező reagált a film DVD-kiadására készült audiokommmentárban. Nem volt szándékában az AIDS-válságról forgatni, A légy ennél sokkal általánosabb dolgokat fogalmaz meg: azt, miként veszíti el Brundle minden emberi vonását, s ez szembesít minket az elkeserítő és kegyetlen véggel.

Az orvosi eszközök brutalitása – Két test egy lélek (1988)

Nincs is feltétlenül szükség explicit testhorrorra, hogy átjárjon minket a zsigeri borzalom. A Két test egy lélek című film egyik jelenete arra az egyszerű és kegyetlen pillanatra fókuszál, amikor a kínzómester előveszi a szerszámait, hogy megmutassa, de még nem kezdi el használni őket. Már ez is iszonyú félelmet generál abban, aki ki van szolgáltatva neki. Nem csoda, hogy egyesekből az orvosi eszközök is ilyen hatást váltanak ki. A film főszereplője egy nőgyógyász ikerpár, Beverley és Mantle (mindkét szerepben Jeremy Irons) különféle extrém eseteket vállalnak el, ám nem maguk az operációk maradnak meg a nézőben, hanem az a folyamat, amikor Beverley egy rendellenes nemiszervvel született nőt készül megműteni. Az operációhoz különös és különleges eszközöket ad át az operációs teamnek, és már ezeknek a középkori kínzóeszközökre emlékeztető, természetfelettinek tűnő szerszámoknak a látványa is elég ahhoz, hogy borzongás járja át a nézőt.

Víziókba zárva – Meztelen ebéd (1991)

Bár William S. Burroughs 1959-es, azonos című regényét szinte mindenki megfilmesíthetetlennek tartotta, ám Cronenberg pár életrajzi elemmel feldúsítva létrehozta életművének legbizarrabb alkotását. A különféle kábítószerek hatása alatt írt (de ez esetben talán a gyakran nem kívánatos “íródott” kifejezés is helytálló) regény víziók laza szövedéke, melyekből Cronenberg egy szürreális krimit készített, melynek főszereplője William Lee (Peter Weller), egy rovarirtó, aki magába fecskendezi a rovarölő port, melynek hatására azt hallucinálja, hogy ő egy titkos ügynök. Megbízásait egy hatalmas bogártól kapja, aki olykor maga is kér a szerből, és képes írógéppé alakulni, hogy Lee megírhassa a jelentéseit. A Meztelen ebédben zavarba ejtően keveredik a fikció és a valóság, a testhorror pedig ezúttal nem is az ember, hanem a környezet átalakulásában mutatkozik meg: a kábítószer hatására Lee bezárkózik a maga világába, aminek eredményeként megírja a regényét, de képtelen szabadulni annak világából.

Sebhelyek szexeplije – Karambol (1996)

Miután egy házaspár, James Ballard (James Spader) és Catherine (Deborah Kara Unger) autóbaleset miatt kórházba kerül, megismerkedik egy furcsa közösséggel, melynek tagjait épp az autóbalesetek töltik el szexuális izgalommal. A gyönyör és a kín sosem volt ennyire közel egymáshoz Cronenbergnél, nem csoda, hogy a premier idejében több helyen be is tiltották a filmet. A Karambol azt a beteges vágyat kutatja, amikor a roncsolt, deformált test ébreszt szexuális vágyat. Cronenberg rafinált rendező: gyakran pornófilmes kameravezetéssel pásztáz végig autóroncsokon és testi sérüléseken, miközben a nézőt végig a kívülálló, a megfigyelő, a szégyentelen voyeur szerepébe kényszeríti. A borzalmak ebben a filmben egészen más regiszterbe kerülnek, amitől az iszonyat egyszerre több síkon is eluralkodik.

A virtuális valóság tébolya – eXistenZ (1999)

Cronenberg jócskán megelőzte a korát, amikor 24 évvel ezelőtt filmet forgatott a virtuális valóságról és a játékfüggőségről, Jude Law főszereplésével. Az eXistenZ egy újfajta élményt biztosít a játékosoknak: a húsos, élőlénynek tűnő játékkonzolt egy műtéttel létrehozott nyíláson keresztül lehet csatlakoztatni a felhasználóhoz, aki így egy valósággal teljesen megegyező, a konzol által teremtett játéktérben találja magát. Ember és eszköz egyre organikusabbá válik, és mindkettő átvesz valamit a másikból.

Cronenberg lassan fél évszázada megjósolta a technológiafüggő társadalmat,

melyben az se zavarja már a felhasználókat, ha nem tudják, rá vannak-e csatlakoztatva játékra, vagy épp a valóságot élik meg: az emberiség öntudata meglazult, és egyre jobban esik szét.

(via Exclai)