Mostantól biztonságban vagytok! – A magyar film politikamentesítését ígérte Nagy Ervin, a Tisza-kormány kultúrpolitikusa

A színészből lett politikus pontos pozícióját a most felálló kormányban egyelőre még nem határoztak meg, az NFI vezetőjét többlépcsős pályázattal választják ki.

Tovább

A Filmreform pénteki eseményén a Eurocine-n Nagy Ervinnel, a Tisza-kormány most kinevezett kultúrpolitikusával mutattátok be a filmszakmai javaslatcsomagot, a White Papert. Milyen érzésekkel távoztatok innen?

Az volt a célja a pénteki eseménynek, hogy ezt a nagyon gyorsan felálló magyar filmszakmai kerekasztalt, az egyesületek munkáját egy nemzetközi fórumon prezentálhassuk a nyilvánosság és a sajtó előtt. Szerettük volnamegmutatni azt a gondolkodásmódot, ami most elindult a magyar filmben, erre ez az ipari kiállítás tökéletes alkalmat adott. 

Ez az eddigiekhez képest egy meglepő platform volt, de az esemény tartalmilag és formailag is maximálisan beváltotta a reményeinket. Egy elsőre elég száraznak hangzó dologról, egy szakmai javaslatcsomagról volt szó, de Ervin első beszéde a kormány képviselőjeként és a szakmai előadók reakciója elég emocionálissá tette az eseményt, és a közönségen is ezt láttuk. Ervin az elmúlt 16 évben pontosan rálátott a kultúrpolitika működésére. A feleségével, Borbély Alexandrával együtt pontosan tudják, hogy milyen érzés feketelistákra kerülni.

És az a helyzet, hogy ő valóban olyan víziót képvisel és képviselt a Tisza oldaláról, ami egybeesik a szakmai kerekasztal alapvető elképzeléseivel a filmfinanszírozással, a gyártási modellekkel, illetve az NFI működésével kapcsolatban.

Szóval sokkal többet hozott ez a rendezvény, mint amire szállítottunk:

történelmi, példaértékű kézfogás volt a szakma és a politika között.

Itt eddig egy irgalmatlan mély szakadék tátongott, óriási volt a bizalmatlanság a politikai befolyásoltság és a kitettség miatt. 

Ezt a jó érzést kvantifikálni is tudjátok? Gyűjtitek a szakmai reakciókat?

Nincsen nagyon pontos adatkimutatásunk, de rengeteg emberrel beszéltünk az expón. A Filmreform oldaláról is pozitív reakciók jutottak el hozzám. Az esemény után is rengetegen ott maradtak, szinte olyan volt a hangulat, mint egy filmfesztiválon, és nem egy ipari techbemutatón. 99 százalékban mindenki arról beszélt, hogy mennyire meg van hatódva. Ez az elmúlt 16 év traumatizáltságát is jelzi az egész szektorban, mind az alkotók, mind a vállalatok szintjén. Az elnyomás után eljött az ébredés, ezt fel kell dolgozni.

Az elmúlt pár hét folyamán elég gyorsan jött létre egy elég szilárd és széleskörű szakmai konszenzus a Filmreform zászlaja alatt. Hogy jött ez össze ilyen gyorsan? Már telefonnal és laptoppal a kezetekben keltetek április 13-án?

Április 13-án nem volt a kezemben telefon, mert olyan másnapos voltam, hogy örültem, hogy a konyhába sikerült eljutnom. 14-én viszont már beindult a szervezés. Már akkor is lehetett hallani bimbózó kezdeményekről akár producerek, akár tanácsadók, akár külföldről hazaérkező szakemberek részéről, akik mind az új kormány elé szerették volna tárni a javaslataikat. Ott volt például Deák Dánielnek, a Friss Hús igazgatójának konstruktív, komoly konzekvenciákat levonó esszéje a filmszakma helyzetéről, amit pár nappal a választások előtt osztott meg. Vagy a fiatal filmesek petíciója. Ezekkel párhuzamosan meg a kommentcunamikban is rengeteg ötletet lehetett olvasni, hirtelen mindenkinek ott volt a bölcsek köve a zsebében. 

Közben viszont egy nagyon komplex művészeti szektorról és iparágról beszélünk, amiben alapjáraton is vannak nézeteltérések, törések és frusztrációk, nem is beszélve az elmúlt 16 év sértettségeiről, visszaéléseiről, egzisztenciális nyomásáról. Nagyon sokan tönkre is mentek ebben.

Arra jöttünk rá Kolozsi Lászlóval meg a többiekkel, hogy ha mindezt nem csatornázzuk be gyorsan egy olyan típusú rendszerbe, mint amilyen anno a filmszakma kerekasztala volt, akkor ebből csak zaj lesz. És az megfojtja a fontos állításokat, az alapvető igényeket, az újonnan felálló kultúrpolitikai vezetés pedig már csak azt látja, hogy valami irgalmatlan káosszal kell szembenéznie a filmiparban. Akkor sokkal könnyebben meg lehetünk hallgatva, ha egy közös, átfogó platformon készülünk fel, ami rendezi az egyesületek kommunikációját, és jól lefedi a filmszakmát. Szóval Kolozsi Laci felhívott 14-én, én meg bedobtam, hogy talán pont most jött el az idő arra, hogy megpróbálkozzunk egy demokratikus kerekasztallal. Ő visszaigazolta, hogy ez jó ötlet, aztán el is kezdtünk kapcsolatba lépni a különböző egyesületekkel. A következő héten már meg is volt az első találkozó a Budapest Music Centerben, ahol minden félelmünk ellenére mindenki a tettekre koncentrált. Mintha az elejétől kezdve érezték volna az emberek, hogy persze, majd kell a problémákról, a traumákról és a személyi sérelmekről is beszélni, de ez most nem ennek a fóruma lesz. Ide a különböző egyesületek szintjén már eddig is folyó szakmai munkát kell becsatornázni. 

Jól jött ki, hogy ezt a nyilvános kiállást a Eurocinén lehetőségünk volt egy héttel a Cannes-i Filmfesztivál előtt megtenni. Úgy véltük, hogy ha ez jól sikerül, akkor az egész magyar filmszakma jó hírét tudja vinni a legközelebbi A-kategóriás fesztiválon. A szakmai egyesületek tagjai is meglátták a lehetőséget ebben a vízióban, amivel előálltunk. Velük együtt tényleg sikerült valami értékes dolgot szervezni, amely elkezdheti a magyarok és a külföldiek hitét is visszaállítani a filmszakmában.

A szervezés elejétől fogva ahhoz ragaszkodtam, hogy ne csak az alkotói, hanem az ipari és a technikai oldal ügyeiről is legyen szó. A rendezés és forgatókönyvírás mellett saját vállalkozást vezetek, miközben a hollywoodi filmek szerviziparában is dolgozom: pontosan tudom, milyen kábelekkel, meg szendvicsekkel rohangálni egész nap, mert ugyanúgy elmegyek dolgozni egy low budget Reisz Gábor-filmbe, mint a Mentőexpedíció second unitjába asszisztensként. Ki kell nyitni  az ajtót a szervíziparban dolgozók, tehát azok felé, akik külföldi produkciókat szolgálnak ki: ebben a szektorban több tízezer ember dolgozik. Csak az ő részvételükkel tud felállni egy olyan kerekasztal, amely a szakma teljes spektrumát tudja képviselni. És az is remek volt, hogy a fiatal filmesek is képviseltették magukat, meg azok a nagy értéket képviselő producerek is – Petrányi Viktória, Sipos Gábor, Stalter Judit és sorolhatnám – akik több nagy, nemzetközi koprodukcióban vettek részt. Ám fontosnak tartom most is kiemelni, hogy nem nyilatkozhatok mindenkinek a nevében, aki valamilyen formában részt vesz a munkában, én csak a Filmreform 2026 öt fős csapatát, és azon belül is a saját véleményemet tudom képviselni.

Herendi Gábor: A mélyponton már úgy voltam, hogy visszamegyek fogorvosnak

Nem vállalna hivatalos szerepet az NFI – vagy az utódja – munkájában Herendi Gábor, a Valami Amerika, a Futni mentem és a Szenvedélyes nők rendezője, de reméli, hogy előveheti fiókjából azon filmterveit, amelyeket az utóbbi években dobott vissza az állami szerv. Hol bulizott a választás éjszakáján? Mik voltak az élményei szavazatszámlálóként 2022-ben? Mikor jött számára el a mélypont az elmúlt évek során? A rendező interjúnkban ezeket is elárulta.

Tovább

A nemzetközi filmiparban milyen visszhangja volt a választásnak? Az adóvisszatérítés helyzetének rendezése esetleg rájuk való tekintettel szerepel ennyire kiemelt helyen a White Paperben?

A közvetett adótámogatási rendszer rendezésére a magyar és a nemzetközi filmgyártásnak is szüksége van. A tavaly június 6-i kormányrendelet óta a politika bármilyen szakmai egyeztetés nélkül nyúlt bele a támogatási rendszerbe és a filmtörvény erre vonatkozó passzusaiba. Az adóvisszatérítés rendszerére is a szakma megkérdezése nélkül raktak sapkát, ami sokaknak rosszul esett pénzügyileg. Pedig előtte, 2024 októberében még azt állította a kormány, hogy nem nyúlnak a közvetett támogatási rendszerhez.

Ez a húzás óriási bizonytalanságot és bizalmatlanságot szült a külföldi befektetők, a nagy stúdiók és finanszírozók részéről, ami pedig elindított egy ördögi spirált: ez még a sapkás rendszer nélkül is megéreztette volna a hatását gazdaságilag. Bizonytalanná vált olyan produkciók helyzete is, amik az addigi, kiszámíthatóbb rendszert alapul véve már belevetették magukat a munkába, mert számítottak az adóvisszatérítésre. De ugyanúgy keresztbe tett a magyar filmeknek is, még a függetleneknek is, hiszen adóvisszatérítésre ők is pályázhattak: sőt, többnek még létszükséglet is az a harminc százalék.

A Filmiroda politikai függetlenségét ezért is olyan fontos biztosítani: szükség van arra, hogy folyamatosan egyeztessenek különböző minisztériumokkal, de nem szabad, hogy függjenek tőlük.

Érzékeltetek még törésvonalakat a Filmreformon belül azon ügyek mellett, amikről nagyjából mindenki egyetértett?

Szerintem az önmagában egy nagy eredmény, hogy ilyen gyorsan sikerült alapvető konszenzusokig eljutnunk a nagy többséggel. Törésvonalak mindig is voltak, és nincs is olyan hiú ábrándom, hogy innentől az egész szakma egy nagy, boldog család lesz, amiben mindenki dalolva fogja egymás kezét. Minden szereplőnek más érdeke van ebben a struktúrában, de fontos, hogy legyen egy olyan szakmai kerekasztal, ahol ezeket nem egymás háta mögött, morogva fejtjük ki, hanem meg lehet közösen vitatni őket, és a kritikák is teret kapnak. Csak így tud kialakulni bármi progresszív, konstruktív dolog.

Az elmúlt 16 évben – nemcsak a filmiparban – nagyon eluralkodott a társadalomban az öncenzúra. Tisztelet a kivételnek. Az a lényege ennek a gondolkodásmódnak, hogy inkább otthon, vagy a kocsmában morogsz ahelyett, hogy beleállnál egy konfliktusba, egy nyilvános vitába, mert tudod, hogy úgysincs értelme. Ha viszont tudsz felelősséget vállalni, ha meghallgatják, amit mondasz, akkor már érdemes vitatkozni, és akkor tud működni az alulról szerveződés és a nyitottság kultúrája. A Tisza működése számomra pont nem azt jelenti, hogy hú, de jó, hogy van megint egy erős kezű vezető, akire lehet hagyatkozni, hanem az egyéni politikai felelősségvállalást erősíti. Mi is tudtuk, hogy a EuroCine idejére még nem fog felállni hivatalosan a kormány struktúrája, de erős gesztus volt, hogy ki tudott állni a filmszakma a nyilvánosság elé ilyen széleskörű támogatással, és azt tudtuk mondani: itt vagyunk, itt tartunk a munkában, és szeretnénk elkezdeni a párbeszédet.

A Filmreformmal hosszabb távon is célotok ellátni a vitafórum szerepét?

Több irány is él a fejünkben erről, de én nyilván csak ötünk, a törzsgárda nevében tudok nyilatkozni, a különböző egyesületek nevében nem. Nekik azt mondtuk: mi addig létezünk, amíg szükség van ránk. Ha megvalósul a többablakos rendszer, és szűkebb szakmai delegációk a kerekasztal képviseletében diverzifikáltabban tudnak egyeztetni a hivatalokkal, releváns tanácsadók bevonásával az őket érintő témákról, akkor azt mondhatjuk, hogy elindult a kommunikáció. Szélesebb szakmai kerekasztalt persze bármikor össze tudunk hívni, de egyelőre csak az a cél, hogy segítsünk bedörrenteni a motort. Azt, hogy hosszabb távon valamilyen formában tudjuk-e segíteni az egyesületek munkáját, majd meglátjuk. 

Nagy Ervin a beszédében türelmet kért addig, amíg ezek a javaslatok a megvalósulás közelébe jutnak. A közönség soraiból ezután többektől is hallottam a 2010-es átalakulást emlegetni, amikor gyakorlatilag évekig állt az akkori filmes hivatal munkája. A mostani átmeneti időszak meddig tarthat? A ti fejetekben mi a legjobb és a legrosszabb forgatókönyv?

Azért nem tudok erre pontosan válaszolni, mert nem látom át, pontosan mekkora lesz a meló. Nyilván először fel kell állnia a különböző minisztériumok rendszereinek, fel kell mérni az adóvisszatérítés rendszerét nemzetgazdasági szempontból és jogi szempontból is, rendezni kell a jelenleg bent lévő projektek sorsát, be kell indítani az átvilágítási folyamatokat, fel kell mérni, hogy a most megfogalmazott szakmai szempontokat hogyan lehet átültetni a gyakorlatba, a különböző bizottságok delegálási rendszerét meg kell határozni… Úgy érzem, rengeteg a feladat. Emellett azért akadtak itt olyan produkciók is, amelyekről nyílt titok volt az elmúlt években, hogy hűtlen kezeléses ügyek kapcsolódhatnak hozzájuk. Nem akarok különutas ötleteket adni, de minden, 500 millió forint feletti közvetlen támogatással készült produkció megérdemelne egy alapos átvilágítást. Hogy történhet meg az, hogy egy produkció elvisz egymilliárd forintot a gyártásra, aztán amikor forog, még ugyanennyit? Itt olyan esetekről van szó, amikért egy amerikai stúdióban például páros lábbal rúgnák ki a producert – még úgy is, hogy ő nem az adófizetők pénzével seftel. 

Tehát biztos, hogy nem egy egyéves folyamatról van szó. De azért azt látjuk, hogy a Tisza felszabadított egy elég nagy társadalmi erőt, ami most minden téren óriási igyekezetben nyilvánul meg: ez nem is csoda, hiszen tele van ez az ország olyan problémákkal, amiket sürgősen, már tegnap meg kellett volna oldanunk. Persze nem szabad, hogy ez kapkodásba és felelőtlen döntéshozatalba menjen át.

Még a NER előtt is sokszor lehetett kritikaként hallani a magyar filmgyártásról és filmkultúráról, hogy túlságosan Budapest-centrikus. A white paperben viszont most szó esik vidéki hubok létrehozásáról és a vidéki alkotás és gyártás megerősítéséről. Új a szakmai igény van arra, hogy ez megváltozzon?

Ez az igény több irányból is bekúszott az egyeztetések során. Egyrészt a külföldi modellek elemzése alapján: jóval nagyobb területű és lakosságú országokban tartományi rendszerek működnek, érdemes itt is elgondolkodni valami hasonlón. Másrészt sokkal, de sokkal árnyaltabban lennénk képesek megfogalmazni egy ország történeteit, ha több társadalmi réteg és többféle régió kontextusában mesélnénk el őket. Még mindig küzd azzal a magyar film, hogy túlnyomórészt a budapesti középosztály szemüvegén keresztül értelmezi a világot. Ezen felül persze a különböző szakmai grémiumok más-más okok miatt is fontosnak tarthatják, hogy ez megváltozzon. Ott van például Deák Kristóf esete, aki már egy ideje el akart indítani egy filmes kart a Pécsi Tudományegyetem összművészeti képzésén belül, de minisztériumi szinten erre nem kapott akkreditációt. Az évek során azért elég sok komoly kezdeményezést lőtt le a kormány, ami vidéken valósult volna meg. 

Számomra az is kérdés, hogy a filmipar hogyan járulhat hozzá annak a munkahely- és népességcsökkenés orvoslásához, ami az utóbbi évtizedben előállt. Az alkotóművész-területen szerintem amúgy túlképzés van, de beszélni kell a szakemberek, technikusok képzéséről is, akik egy pár éves képzés után akár piaci alapon is el tudnának helyezkedni a filmszakmában, és arról is, hogy lehetne-e létrehozni olyan vidéki hubokat, amelyek megteremtik az ehhez szükséges logisztikai környezetet. Tehát abból önmagában még nem lesz pénz, meg iparági fejlődés, ha például Szekszárdon létrehozunk egy filmes alkotóműhelyet meg egy filmklubot. Országszerte fontos kérdés lesz a véleményem szerint, hogy be lehet-e hozni üzleti modelleket az oktatási hubokba.

Amiről pedig tudom, hogy Ervinnek is szívügye, az az, hogyan lehet megtalálni a kulcsot a filmterjesztéshez úgy, hogy a magyar filmet egy jó forgalmazási modellen keresztül eljuttatjuk akár az 500-1000 fős települések művelődési házaiba is.

Hogyan lehet modernizálni ezeket az intézményeket úgy, hogy közben a kultúra- és hagyományőrző szerepük is megmaradjon? Erre szerencsére már akadnak nagyon jó modellek: a Kinedok például évek munkája alatt elérte, hogy egyes Pest megyei településeken, például Monoron legyen egy-egy dokumentumfilmes közösség, akik alig várják a dokumentumfilmes újdonságokat. Persze nem arról van szó, hogy mindenki folyamatosan nézzen arthouse filmeket, de a választás lehetőségét országszerte lehetne erősíteni és szélesíteni a nézőkben.

A terjesztés szempontjából mennyire van szüksége a magyar filmnek a kertévékkel, vagy a streamerekkel való együttműködésére?

Ez egy nehéz kérdés: itt piaci alapon működő cégekről és stúdiókról van szó, akik attól függően vesznek részt magyar alkotások kivitelezésében, hogy ez pénzügyileg mennyire éri meg nekik. A magyar közönség elég szűk lélekszámú, a nyelv bizonyos mértékig korlátozó tényező. Ha mondjuk a Netflix azt mondja, hogy találtak valami rohadt jó magyar kontentet, amit itt fejlesztenének, itt akarnának megcsinálni, és az állam nem tudja garantálni – leginkább a közvetett támogatással – hogy ez megérje nekik, akkor nem fogják keresztülvinni. Eleve nagyon rögös ez az út: megtalálni azokat a témákat, amik szélesebb közönségnek is működnének, azokat az alkotókat, akik el tudják készíteni ezeket, azokat a gyártócégeket, amiknek van nemzetközi tapasztalatuk, a Netflixet és a társait pedig érdekeltté tenné abban, hogy ezekkel a résztvevőkkel együttműködve nemzetközi piacra készítsen tartalmakat ahelyett, hogy utólag, fillérekért vásárolna már lefutott magyar kontenteket – ami jelenleg a gyakorlat.

KultPont: Így kerüli el a kiégést Lovas Rozi, aki teljes metamorfózison ment keresztül az Itt érzem magam otthonban

Az Itt érzem magam otthon, a Futni mentem, valamint a Gólkirályság színésznőjével legújabb filmjéről, valamint a független filmgyártás fenntarthatóságáról is beszélgettünk.

Tovább

A white paperben elég kiemelt helyen kerül szóba a filmszakma mentálhigénéjének helyzete. Korábban is lehetett azt a benyomást érezni, hogy az elmúlt évtizedben különösen sokan égtek ki, vagy kerültek kiégésközeli állapotba. Tisztje az államnak az, hogy javítson a helyzeten?

Már az egyeztetések elején szóba került, hogy ez egy különösen fontos aspektus. Viszont egy nagyon sokrétű téma, mert le kell bontani humán erőforrásbéli, pszichológiai, munkavállalói és gazdasági vetületekre is. Én nem állítom, hogy egy pillanat alatt meg tudnék oldani egy olyan problémát, amellyel magam is hosszú ideje küzdök a saját életemben. Heti hét napot dolgozom, napi 18 órát úgy, hogy mellette családom, gyerekem van. Valaki mondja már el nekem is, hogy lehet ezt másképp csinálni! Szerintem megszűnt az a modell, hogy te egy játékfilmrendező vagy, és abból élsz, hogy ilyen-olyan támogatásokból csinálod szépen sorban a saját filmjeidet. Én magam a szintén filmiparban dolgozó feleségemmel csak a szervízmunkák elvallálásával tudom fenntartani a családot, és én még szerencsésnek mondhatom magam, mert az RTL-nél sorozatrendezői munkáim is voltak az elmúlt években. Közben meg rengeteget is tanítottam, a saját gyártócégemet, a Pistachiót gründoltam, rendezvényeket szerveztünk, többek között a Tisza legnagyobb megemlékezéseit is. Szerintem a gazdasági környezet és a filmes életpályamodell nagyon-nagyon kevés embernek engedi azt meg, hogy ideális körülmények között ideális munkaórákban dolgozzon úgy, ahogy az egészséges lenne. 

Ami viszont enyhítené a helyzetet kormányzati szinten, az az, ha a szervízcégeket, meg a filmgyártó vállalatokat támogatnák abban, hogy ne legyenek feltétel nélkül kiszolgáltatva a külföldi, vagy az alkotói érdekeknek.

Például a spanyol vagy a skandináv modellben napi 9-10 órában maximalizálják a munkaidőt. Ehhez képest itthon teljesen bevett a 12 órás munkanap, amihez még nem vesszük hozzá az utazást, és a túlórákat. Meg persze, ha éppen első asszisztens vagyok, és én kezelem a diszpót, akkor biztos, hogy még két órát foglalkozom azzal, és akkor már akár napi 17 óra melónál tartok. A nagy stúdióknak pedig teljesen megéri túlóráztatni a stábot, és akad, hogy így telik el egy nyolcvan napos forgatás, miközben sárban-fagyban raksz össze gigantikus csatákat. 

Ez a helyzet bizonyos jogi és közgazdasági szabályzásokkal javítható. Jó lenne, ha eljutnánk odáig, hogy garantálva legyenek az előre leegyeztetett bérek. A filmes projektek nagyjából 80 százalékában úgy kezdesz el manapság dolgozni, hogy még nincs szerződésed. Ami azt jelenti, hogy egy gentlemen’s agreementen kívül hosszú ideig nincs garanciád arra, hogy mennyiért is végzed a munkát, meg hogy megkapod-e a pénzt. Majd közben megérkezik valamikor a szerződés. Amíg ez nincs normálisan szabályozva, addig egy-egy tisztességtelen producer vagy gyártócég akármeddig el tud lavírozni a piacon, mert mindig akad ember, akinek nagyon nagy szüksége van a munkára. Emellett a túlóradíjak összegét is meg lehetne emelni, hogy a nagy külföldi produkciók háromszor is meggondolják, hogy inkább meghosszabbítsák a forgatást, minthogy túlhajszolják a stábot. Vagy akár példát is tudunk venni olyan európai országokról, ahol a normális munkaidőn felül csak bizonyos extrém esetekben engedélyezik a túlóráztatást - ezt megtapasztaltam Svédországban.

Mivel rólunk, az emberekről beszélünk, ez lenne egy első és legfontosabb megoldandó feladat. Viszont nem tudom, hogy ha a jelenleg bizonytalan közvetett támogatási rendszer rendbetétele után kapásból ebben a témában történnének radikális változások, az mit eredményezne, és nem ütne-e rögtön vissza a külföldi stúdiók, gyártók bizalmának a terén. Hosszú távon az is megoldás lehet, hogy a különböző szakmai szervezetek érdekvédelmi szervezetekként is tudjanak működni, és a gyártócégekkel közösen finomhangolják a modellt úgy, hogy létrejöjjenek minden félnek megfelelő, kompromisszumos megoldások.

Ahelyett, hogy az állami támogatásokra várnának, az utóbbi időkben egyre többen kezdtek el különböző független struktúrákban filmeket gyártani: tavaly már több független film készült, mint NFI-támogatott. A rendszerváltás nyomán ismét csökkenhet a független filmek száma?

Nem feltétlenül – illetve a független filmnek ezután is lehet súlya. Eleve rengeteg technológiai újítás történt, kevés dolog kell már ahhoz, hogy jó minőségben vegyen fel az ember képet és hangot. A technológiai fejlődés mindenképp magával hozza a demokratizálódást, már messze nem lehetetlen az, hogy egy-egy jó ötletet büdzsé nélkül, autodidakta módon valósítson meg valaki. Emellett pedig olyanok is akadnak, akik az elmúlt években találtak olyan független modellt, ami piaci alapon is tud működni: ott van például a Futni mentem és a Szenvedélyes nők a Vertigo részéről. Ezek inkább azt mutatják, hogy teljes mértékben szükség van a független filmes vagy a teljesen piaci alapon működő attitűdre is. Semmilyen támogatási rendszer nem lehet tökéletes: mindig lesznek olyanok, akik nem kirekesztésből, hanem mondjuk éves finanszírozási szempontok miatt maradnak le egy-egy támogatásról, és jó lenne, ha számukra léteznének alternatív gyártási modellek.

Nem lehet állandóan mindent közfinanszírozásból megoldani, a független film, a kísérletezés, a filmnyelv megújításának próbálkozásai és a pályakezdők szárnypróbálgatásai mindig is érvényesek lesznek, miközben a piaci alapon működő filmgyártás is egyre validabbá válhat hazánkban.

Nagy Ervin: aki a színpadot a kultúrpolitikára váltja

Mivel egyre csak fogytak a pozíciók az új kormányban, valószínűsíthető volt, hogy a Magyar Péter mellett a kezdetektől kiálló színész lesz a színházért és a filmért felelős kultúrpolitikus. Egyelőre nem határozták meg a pontos pozícióját.

Tovább

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!