A videójáték-feldolgozások mindig rizikósak, de a Borderlands esetében annyit kontárkodtak bele az eredeti elképzelésbe, hogy még véletlen se legyen jó - nem is lett az! És akkor még a szereposztásról nem is beszéltünk.
Ahogy a sikernek, úgy a kudarcnak is megvan a maga bombabiztos receptje Hollywoodban,
és ez utóbbira a napokban bemutatott Borderlands a tökéletes példa. Az azonos című, rendkívül erőszakos videójáték filmes feldolgozását a horrorfilm felől érkező Eli Roth vállalta, természetesen úgy, hogy egy 18-as korhatárú, vérben tocsogó történet járt a fejében, aminek forgatókönyvét többek közt Craig Mazinnel (The Last of Us, Csernobil) együtt írta. A forgatás még 2021 júniusában, azaz több mint három évvel ezelőtt fejeződött be, ám menet közben a gyártó stúdió illetékeseinek agymenése támadt. Úgy döntöttek, inkább egy családbarát, PG-13-as mese kell nekik, ami persze egy ordas nagy f****g, de a pénzt ők adják.
Több újraforgatást is elrendeltek – ezt már egy másik rendező vezényelte le, akinek nyolc(!) további író segített -,
a premierdátumot többször is eltolták, a végeredmény pedig annyira más lett az eredetihez képest, hogy Steve Jablonsky már felvett filmzenéjét ki kellett dobni és Nathan Barr rittyentett valami új, jellegtelen akármit. Ezek után nem csoda, hogy a Borderlands csapnivaló lett, de pont ez a lényeg: ha úgy ülsz be egy moziba, hogy előre tudod, hogy rossz lesz a film, az nem is olyan rossz. Mi a Borderlands-et a kényelmetlen, de nagyon hangulatos zamárdi kertmoziban láttuk, és tulajdonképpen élveztük.
Íme, a történet, vagy legalábbis az, amit ki lehet hámozni belőle. Lilith (Cate Blanchett), életunt fejvadász, aki eléggé olyan, mint Han Solo, csak nő és vörös a haja, meg nincs saját űrhajója és vukija,
de az egész amúgy is olyan, mint egy Star Wars paródia.
Hősnőnk egy galaktikus csehóban felkérést kap Atlastól (Edgar Ramirez), a nagyhatalmú űrmágnástól: szerezze vissza elrabolt lányát, Tinát (Ariana Greenblatt) – akiről a nyitó képsorból tudjuk, hogy nem elrabolták, hanem kiszabadították. Irány hát a Pandora bolygó, ahol egy letűnt magasabb rendű faj hagyott hátra valami kincset, amit mindenki keres. Itt aztán hősnőnk olyan gyorsan vált oldalt és áll a keresettek oldalára, hogy annyi időnk sincs, hogy megharagudjunk az összesen tizenvalahány íróra, hogy miért csapták össze ezt a fordulatot. Lilith, a nyuszifüles, robbanójátékokat dobáló Tina, Roland (Kevin Hart), a teljesen egydimenziós katona, egy izomkolosszus és egy kiállhatatlan robot nyomják együtt a Mad Max filmekből, Az ötödik elemből és A Galaxis őrzői-szériából összerakott kalandok során, és
ezen kalandoknak az égvilágon semmi tétje – vagy értelme.
A film védelmében azért gyorsan mondjuk el: a videójáték feldolgozás irgalmatlanul nehéz műfaj. Úgy kell hűnek maradni az eredeti játék „történetéhez”, arculatához, karaktereihez és látványvilágához, hogy közben egy teljesen új mű szülessen, ami a beavatatlan laikusok számára is fogyasztható. Nagyjából ennyi, amivel védhetjük a Borderlandset,
mert itt szinte minden katasztrofálisan rossz.
Pocsék a történet, gyenge az elsőre színesnek és látványosnak tűnő, ám semmi mélységet nem tartalmazó képi világ, a számítógépes animáció csapnivaló, felejthető a zene, de ami a legkevésbé érthető: elhibázott a szereposztás. Cate Blanchett olyan, mintha nem is élő ember lenne, hanem egy hologram. Valószínűleg agyonretusálták az arcát, amin semmiféle érzelem nem látszik, de nem is ez a legnagyobb baj vele, hanem az, hogy egyszerűen nem való ide. Annyira nem vagyunk sznobok, hogy azt mondjuk, egy kétszeres Oscar-díjas színésznő ne vállaljon közönségfilmet, mert Blanchett remek Hela volt a Thor: Ragnarökban (2017), sőt, Roth is rendezte már A végzet órájában (2018), de itt egyszerűen nincs mit játszania, annyira csont egyszerű a karaktere. Peckesen kell járnia, mint egy cowboynak, oszt annyi. Még a haja sem mozdul meg.
Ugyanez igaz Kevin Hartra, akinek ugyan nincs két Oscarja, de túlmozgásos alakításairól lett ismert, miközben itt egy fegyelmezett, keveset beszélő, gyakorlatilag sótlan katonát alakít – nem is tudom, ki gondolta azt, hogy ez jó ötlet, pláne az ő termetével. Ariana Greenblatt (65, Love and Monsters) úgy, ahogy van, halál irritáló, de ő legalább kivált valami érzelmet a nézőből, akárcsak a Jamie Lee Curtis által alakított balfék tudósnő. A film kapcsán az „irritáló” szó amúgy is feltűnően gyakran kerül elő, és semmi vagy senki nem olyan bicskanyitogató, mint a társaság robotja. Hülyén néz ki, olcsó R2-D2 koppintás, semmi haszna, de be nem áll a szája – az eredetiben Jack Black adja a hangját – és egy szeneslapáttal tudtam volna laposra verni.
Belőlem filmes karakterek ritkán váltanak ki heves indulatokat, de őt az első perctől kezdve gyűlöltem – érdekes módon magát a filmet nem. Talán itt jött ki, hogy a rossz beharangozó sajtó valahogy felkészíti az ember, elveszi a dolog élét, meg az is, hogy teljesen más dolog egy ilyen színes, zajos marhaságot egy balatoni kertmoziban megnézni nyaralás alatt, mert akkor sokkal több minden fér bele. Igaz, a Gru 4-t is így néztük meg, de az már nem fért bele, annyira borzasztó volt.
Értékelés: 4/10
