És ezúttal nem remake vagy reboot formájában, hanem úgy, ahogy volt, csak leporolva, digitálisan felújítva vetítik újra Tobe Hooper nagy klasszikusát, a horror egyik alapművét!
A Karácsony már az 1970-es évek elején is sokaknak volt elég stresszes, és közéjük tartozott egy bizonyos Tobe Hooper nevű reménybeli rendező, akit a nagy vásárlási roham egy pláza barkács osztályán ért, ahonnan szeretett volna minél hamarabb kijutni. Hősünk szeme egy láncfűrészre tévedt, és pár pillanatig eljátszott a gondolattal, milyen tüchtig rendet is tudna vágni azzal a sorban, de civilizált lényről lévén szó, nem engedett a csábításnak, inkább arra jutott, hogy erre a praktikus eszközre egész jó kis horrorfilmet lehetne építeni. És épített is, saját filmje rendezőjeként, forgatókönyvírójaként, társzeneszerzőjeként és egyik producereként. Ami azóta is a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, főszereplője, a Bőrpofa pedig a legikonikusabb filmes gonosztevők közé tartozik.
Az valahol természetes, hogy az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás sok szempontból megkopott, még akkor is, ha most digitálisan felújítva kerül újra a mozikba nálunk is -, de ez leginkább annak köszönhető, hogy alapműként oly sokan másolták, hivatkoztak rá, használták fel alapelemeit, amiket oly sokan vallottak később a sajátjuknak. És akkor még nem beszéltünk a hivatalos és nem hivatalos folytatásokról, előzményfilmekről és remake-ekről –az utóbbi, a 2003 -as, Jessica Biel főszereplésével készült A texasi láncfűrészes nem is lett rossz! -, de az elsőséget senki sem tudja elvenni Hoopertől. Pedig az eredeti film, aminek annak idején még az előzeteséről is sokan kimenekültek, nem csak minden idők egyik legijesztőbb horrorfilmje, de meglepő módon minden idők egyik legkevésbé véres horrorja is egyben.
Mivel a rendező annak idején egy kedvező korhatár besorolásban bízott, a legvéresebb jelenetek nem kerültek vászonra, bár ezzel nem tévesztette meg az illetékeseket. Az ún. body count így is csak 5, a címbéli láncfűrészt pedig csak egy emberbe látjuk, amint belevág és ironikus módon ez maga Bőrpofa. A környezet, a karakterek, a hangulat és a nem látott, de tudott erőszak azonban így is szinte elviselhetetlen feszültséget hoz létre, és nem csoda, hogy a filmet kapásból betiltották egy sor országban – ami persze remek reklámnak bizonyult. A legrémisztőbb azonban maga Bőrpofa, akinek karakterét elsősorban az őt játszó Gunnar Hansen dolgozta ki, természetesen a rendező áldásával. Hansen találta ki, hogy a karakter szellemi fogyatékos legyen és beszélni se tudjon rendesen - egyébként a színésznek volt „szövege”, csak érthetetlenül mondta fel -, és felkészülésként elmegyógyintézeteket látogatott.
És persze Hansen volt az, aki a legjobban megszívta a primitív körülmények között, spórolósból hosszú munkanapokon lezavart forgatást: majd’ félméteres lábmagasítójával alig tudott közlekedni, ráadásul mindenbe beverte a fejét, és a stáb annyira csóró volt, hogy négy héten át kellett ugyanazt a ruhát hordania, nem is nagyon ült le mellé senki a vége felé. Az viszont csak részben igaz, hogy történetét valós eseményekről mintázták. Valóban élt egy Ed Gein nevű aberrált gyilkos, de nem Texasban, hanem Wisconsinban, és ugyan megölt két nőt, a definíció szerint ezzel még nem számít sorozatgyilkosnak, viszont sírrabló volt, és a lopott női testrészeket hazavitte, és jó eséllyel meg is ette. Viszont nem volt semmiféle szörnyeteg család a háttérben, aki ilyen szörnyűségekre kényszerítette, „csak” magányos őrült volt, akiről aztán nem csak Bőrpofát, de a Pszicho (1960) Norman Bates-ét és a Bárányok hallgatnak (1992) Buffalo Billjét is mintázták.
