Jöjjenek az átkos közhelyek: a szexuális zaklatásról nagyon nehéz beszélni. Nehéz, mert rendkívül sok minden minősülhet zaklatásnak, függően a szövegkörnyezettől és az érintettektől, és nyilván óriási különbség van egy ártatlannak hitt megjegyzéstől az obszcén beszólásokon át a taperolásig, és arról még nem is beszéltünk, ami közelít a nemi erőszakig. Nyilván az sem mindegy, a fess harmincas srác a marketingről mondja ugyanazt, vagy az izzadós ötvenes könyvelő, akinek egyébként beteg felesége és három gyereke van otthon, és az sem mindegy, hogy akinek mondják, örül annak, hogy flörtölnek vele vagy azt szeretné, ha végre békén hagynák. És, ahogy a Botrány című filmből kiderül, az sem mindegy, hogy az illető mit kap a zaklatásért cserébe.

Roger Ailes (John Lithgow) az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb médiabirodalmának vezetője, a konzervatív FOX News hírcsatorna alapítója volt, és sokak szerint Donald Trump csakis neki köszönhette elnökké választását. És részben neki köszönhetjük a politikai kultúra hanyatlását szerte a világban. Ailes letűnt idők utolsó masztodonja volt, aki szerint – és most szó szerint idézünk -, olyan, hogy zaklatás, nincs is, csak az erősebb érezteti a gyengével, hogy hol a helye, a nők pedig arra valók, hogy a testükkel termékeket adjanak el, például egy hírműsort, vagy arra, hogy a seggükre paskoljanak. Nem volt gonosz ember, ezt Jay Roach rendező (Trumbo, Képtelen kampány, Versenyben az elnökségért) sem állítja, sőt, kiemeli, hogy remek szakember volt, és nagyon sok munkatársának segített önzetlenül, ám voltak azok, akikkel nem volt önzetlen: a csinos kolléganők.

Egyikük, Gretchen Carlson (Nicole Kidman), miután lefokozzák, majd kirúgják, amiért nem járt főnöke kedvében, szexuális zaklatás vádjával beperelte őt, és később hozzá csatlakozott a csatorna egyik sztárja, Megyn Kelly (Charlize Theron) is. Mindez valóban, dokumentálhatóan megtörtént, kivéve az a rész, ami nem. Roach, hogy története kerek legyen, hogy ne csak régi ügyek legyenek – történetünkkor Ailes már elhízott, mozogni is nehezen tudó öregember -, hanem új is, a rendező egy kitalált karaktert is behozott, elég furcsa névvel. Kayla Pospisil (Margot Robbie) amolyan gyakornok, kis hal a nagy szerkesztőségben, de rendkívül ambiciózus, és ő maga keresi meg a nagyfőnököt, mondván, ő többre is képes. Az pedig azt mondja, rendben, sztárt csinál belőle, de annak ára van, és már mi, nézők is tudjuk, mi az az ár. Nekem pedig itt kezdett billegni a film, mert nem tudtam, mi a rendező szándéka – márpedig jó dolog, ha a néző és/vagy a kritikus tudja, mi az üzenet. Itt ugyanis az történik, hogy egy csinos, de névtelen akárki, aki nagyon is tudja magáról, hogy csinos, egy óriási szívességet kér – úgy harminc fokot szeretne ugrani a ranglétrán -, és ennek (az amúgy erkölcstelen) árát is hajlandó megfizetni. Akkor most ő is egy áldozat?  

És tényleg nem tudom, mit akar mondani a Botrány, amelynek forgatókönyvét az Oscar-díjas Charles Randolph (A nagy dobás) jegyzi. Gretchen Carlson és Megyn Kelly esetében nagyjából tiszta képlet, bár érdemes észben tartani, hogy a két, egyébként az imidzséből élő, és a karaktergyilkossághoz nagyon is értő hölgy nyilván bizonyos feltételekkel adta nevét a produkcióhoz. A kitalált Kayla esetében csak vakarom a fejem. Nyilván zsigerből elítélendő, ha egy ronda, kövér, de nagy hatalommal bíró öregember ráteszi a kezét egy hamvas fiatal lányra, de ebben az esetben a hamvas fiatal lány maga sétál be a szobájába, maga reméli azt, hogy ettől egy csapásra gazdag és híres lesz. Nem értem, hogy itt azt kéne éreznünk, hogy elmosódnak a határvonalak, vagy azt, hogy milyen tisztességtelen ez a szakma, vagy azt, hogy egy nő másként nem tud érvényesülni, és ahol zavaros a mondanivaló, ott sokszor zavaros az alakítás is: korunk talán legfelkapottabb színésznője, Margot Robbie itt nem jó. Piheg, ámuldozik, forgatja a szemeit, de nincs jó pillanata, azt a párat leszámítva, amit a vicces kolléganőjét játszó Kate McKinnonnal tölt, de ez nem az ő hibája, hanem a karakter korlátai szabják meg a játékát.

McKinnon jelenléte persze minden filmnek jót tesz, de a Botrány sztárja nem Robbie, nem is a társproducer Theron vagy Kidman – ők vérprofik, a kisujjukból rázzák ki a szerepet, de Oscar-esélyről szó sincs -, hanem az Ailest alakító, felismerhetetlenre maszkolt John Lithgow. Neki kell eladnia azt a figurát, aki észre sem veszi, hogy milyen romlott, aki mélységesen megdöbben, amikor tetteit számon kérik rajta, és baromi jól adja el. A Botrány nagyon korrekt, jól összerakott iparosmunka, néha még élvezetes is figyelni, hogyan működik a Fox, de nincsenek igazán emlékezetes momentumai, üzenete pedig helyenként zavaros – azt viszont egyértelműen állítja, hogy a hatalommal visszaélni minden esetben aljas dolog, és ebben abszolút igaza van.

Értékelés: 6/10

A 2017-ben meghalt Roger Ailes tündökléséről és bukásáról készült egy sikeres tévésorozat is A legharsányabb hang címmel, abban a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Russell Crowe játssza őt.