A nyár nagy akcióblockbusterét a John Wick és a Deadpool rendezője hozta el nekünk, és pont olyan is.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy 90-es évek. Ekkor jutott eszébe egy túlmozgásos exvideótékásnak, hogy a bűnözők lehetnének akár vicces figurák is, akik két gyilkolászás közt a francia Le Big Mac-ről, a lábmasszírozás többletjelentéséről vagy a borravaló etikettjéről diskurálnak. A sikert persze epigonok százai, ezrei próbálták megismételni, de csak egy valaki tudott úgy igazán felülni a tarantinói vonatra. Guy Ritchie képes volt helyi ízekkel felütni a bevált receptet, és saját, guyritchie-s világot alkotni belőle. Az ő gengszterei még többet jópofáskodtak, még több viccesnek szánt beszólást eresztettek el, de a stílust már a klipszerű montázsok és a rövid flashbackekkel határozták meg.
A Blöffben az olyan nagyon brit arcok, mint Jason Statham vagy Vinne Jones mellett egy ihletett castingdöntésnek hála Brad Pitt is szerepet kapott, és úgy ellopta a show-t, mint Franky Four Fingers a gyémántokat. Huszonkét évvel később, miközben teljes sebességgel zakatol a 90-es évek iránti nosztalgia, mi sem természetesebb, mint hogy Pitt – immár a világ egyik legnagyobb mozisztárjaként – visszatérjen az önfeledt bohóckodás műfajához egy olyan filmben, amely nem jöhetett volna létre, ha nincs a Blöff.
Az elmúlt pár évtizedben azért történt néhány dolog a filmvilágban is, még inkább divatba jöttek a látványos és néha vicces mészárlások – amiben a Kill Billel Ázsia felé forduló Tarantinónak megint csak nagy szerepe volt –, és már a szuperhősmozikban (lásd: Deadpool) is van precedens ennek a stílusnak az átvételére. A gyilkos járatról így aztán majdnem mindent el is mondunk azzal, hogy
a John Wick és a Deadpool rendezője Brad Pitt közreműködésével játszik Guy Ritchie-t egy száguldó japán vonaton.
A sztorinak egy Blöff-köpönyegéből előbújt akciófilm esetében illik kellően rafináltnak mégis pofonegyszerűnek lennie, és A gyilkos járat ebből a szempontból biztos nem okoz csalódást. A Kōtarō Isaka regényéből írt forgatókönyv gyakorlatilag olyan, mint a klasszikus tévedések vígjátéka, csak itt nem házastársak és szeretők keverednek különféle kalamajkákba egy forgószínpadon, hanem legalább hat bérgyilkos kerülgeti egymást egy vonaton, miközben szaporodnak a hullák, és egy pénzzel teli aktatáska folyamatosan gazdát cserél.
Ezzel az alapötlettel nagyon nem lehet lyukra futni, a vonat mindig ideális filmes helyszín, legyen szó krimiről (Gyilkosság az Orient expresszen, Idegenek a vonaton), akciófilmről (Hajsza a föld alatt), poszt-apokaliptikus sci-firől (Snowpiercer), zombifilmről (Vonat Busanba), vagy családi road movie-ról (Utazás Darjeelingbe). A gyilkos járat esetében is jól működik a rejtély, a néző nagyjából annyit tud, amennyit a Brad Pitt által alakított bérgyilkos, akinek ezúttal nem kell senkit kinyírnia, „csak” lenyúlnia egy aktatáskát a vonaton. Az újabb és újabb információk menet közben érkeznek, mindegyik új szereplő kap egy rövid flashbacket, és nyilván kiderül az is, hogy valószínűleg minden mindennel összefügg.
Az akciójelenetek feszességéért, ritmusáért és intenzitásáért David Leitch kaszkadőr- és akciórendezői múltja szavatol, a közelharcok annyira hitelesek, hogy a 60-hoz közeledő Brad Pittnek vagy 50 kilós Joey Kingnek is elhisszük, hogy igazi gyilkológépek – kár, hogy az utolsó harmadban már a CGI veszi át a szerepet. Többnyire a film humora is működik, de itt már nagyobb hibaszázalékkal dolgoztak az alkotók.
Brad Pitt természetesen nem tud nem vicces lenni,
még úgy is uralja a filmet, hogy a hangjával nem tud játszani – legalábbis a magyar mozikba kerülő szinkronos változatban. A poénok egy részén viszont már átüt az izzadtságszag, az író, A félelem utcája 2. részén kívül eddig mást még nem jegyző Zak Olkewicz például fergetegesen viccesnek gondolta, hogy az egyik bérgyilkos Thomas, a gőzmozdony-rajongó, sőt a karakter egész személyiségét erre építette fel – és senki nem hívta fel a figyelmét a tévedésére.
A gyilkos járat célközönségének örömét persze ilyen apróságok aligha veszik el, a filmben ugyanis olyan jelentős a sztárkoncentráció (a stáblistán szereplő nagy nevek mellett több cameót is kapunk), és olyan gyorsan zakatolnak az események, hogy nincs is idő a gyengébb pillanatokon vagy azon lamentálni, hogy amíg a Blöff friss és újszerű és vagány volt, addig Leitch filmje csak egy utánérzés utánérzése.
A 90-es évek nosztalgiahullámán szörfölő nyári blockbusterként viszont így is remek szórakozás.
