Brad Pitt viccesen gyilkolászik az orientális expresszen - A gyilkos járat

A nyár nagy akcióblockbusterét a John Wick és a Deadpool rendezője hozta el nekünk, és pont olyan is.

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy 90-es évek. Ekkor jutott eszébe egy túlmozgásos exvideótékásnak, hogy a bűnözők lehetnének akár vicces figurák is, akik két gyilkolászás közt a francia Le Big Mac-ről, a lábmasszírozás többletjelentéséről vagy a borravaló etikettjéről diskurálnak. A sikert persze epigonok százai, ezrei próbálták megismételni, de csak egy valaki tudott úgy igazán felülni a tarantinói vonatra. Guy Ritchie képes volt helyi ízekkel felütni a bevált receptet, és saját, guyritchie-s világot alkotni belőle. Az ő gengszterei még többet jópofáskodtak, még több viccesnek szánt beszólást eresztettek el, de a stílust már a klipszerű montázsok és a rövid flashbackekkel határozták meg.

A Blöffben az olyan nagyon brit arcok, mint Jason Statham vagy Vinne Jones mellett egy ihletett castingdöntésnek hála Brad Pitt is szerepet kapott, és úgy ellopta a show-t, mint Franky Four Fingers a gyémántokat. Huszonkét évvel később, miközben teljes sebességgel zakatol a 90-es évek iránti nosztalgia, mi sem természetesebb, mint hogy Pitt – immár a világ egyik legnagyobb mozisztárjaként – visszatérjen az önfeledt bohóckodás műfajához egy olyan filmben, amely nem jöhetett volna létre, ha nincs a Blöff.

 

Forrás: InterCom

 

Az elmúlt pár évtizedben azért történt néhány dolog a filmvilágban is, még inkább divatba jöttek a látványos és néha vicces mészárlások – amiben a Kill Billel Ázsia felé forduló Tarantinónak megint csak nagy szerepe volt –, és már a szuperhősmozikban (lásd: Deadpool) is van precedens ennek a stílusnak az átvételére. A gyilkos járatról így aztán majdnem mindent el is mondunk azzal, hogy

a John Wick és a Deadpool rendezője Brad Pitt közreműködésével játszik Guy Ritchie-t egy száguldó japán vonaton.

 

 

A sztorinak egy Blöff-köpönyegéből előbújt akciófilm esetében illik kellően rafináltnak mégis pofonegyszerűnek lennie, és A gyilkos járat ebből a szempontból biztos nem okoz csalódást. A Kōtarō Isaka regényéből írt forgatókönyv gyakorlatilag olyan, mint a klasszikus tévedések vígjátéka, csak itt nem házastársak és szeretők keverednek különféle kalamajkákba egy forgószínpadon, hanem legalább hat bérgyilkos kerülgeti egymást egy vonaton, miközben szaporodnak a hullák, és egy pénzzel teli aktatáska folyamatosan gazdát cserél.

Ezzel az alapötlettel nagyon nem lehet lyukra futni, a vonat mindig ideális filmes helyszín, legyen szó krimiről (Gyilkosság az Orient expresszen, Idegenek a vonaton), akciófilmről (Hajsza a föld alatt), poszt-apokaliptikus sci-firől (Snowpiercer), zombifilmről (Vonat Busanba), vagy családi road movie-ról (Utazás Darjeelingbe). A gyilkos járat esetében is jól működik a rejtély, a néző nagyjából annyit tud, amennyit a Brad Pitt által alakított bérgyilkos, akinek ezúttal nem kell senkit kinyírnia, „csak” lenyúlnia egy aktatáskát a vonaton. Az újabb és újabb információk menet közben érkeznek, mindegyik új szereplő kap egy rövid flashbacket, és nyilván kiderül az is, hogy valószínűleg minden mindennel összefügg.

 

Forrás: InterCom

 

Az akciójelenetek feszességéért, ritmusáért és intenzitásáért David Leitch kaszkadőr- és akciórendezői múltja szavatol, a közelharcok annyira hitelesek, hogy a 60-hoz közeledő Brad Pittnek vagy 50 kilós Joey Kingnek is elhisszük, hogy igazi gyilkológépek – kár, hogy az utolsó harmadban már a CGI veszi át a szerepet. Többnyire a film humora is működik, de itt már nagyobb hibaszázalékkal dolgoztak az alkotók.

Brad Pitt természetesen nem tud nem vicces lenni,

még úgy is uralja a filmet, hogy a hangjával nem tud játszani – legalábbis a magyar mozikba kerülő szinkronos változatban. A poénok egy részén viszont már átüt az izzadtságszag, az író, A félelem utcája 2. részén kívül eddig mást még nem jegyző Zak Olkewicz például fergetegesen viccesnek gondolta, hogy az egyik bérgyilkos Thomas, a gőzmozdony-rajongó, sőt a karakter egész személyiségét erre építette fel – és senki nem hívta fel a figyelmét a tévedésére.

 

Forrás: InterCom

 

A gyilkos járat célközönségének örömét persze ilyen apróságok aligha veszik el, a filmben ugyanis olyan jelentős a sztárkoncentráció (a stáblistán szereplő nagy nevek mellett több cameót is kapunk), és olyan gyorsan zakatolnak az események, hogy nincs is idő a gyengébb pillanatokon vagy azon lamentálni, hogy amíg a Blöff friss és újszerű és vagány volt, addig Leitch filmje csak egy utánérzés utánérzése.

A 90-es évek nosztalgiahullámán szörfölő nyári blockbusterként viszont így is remek szórakozás.