Mi van akkor, ha az idegen bolygóról érkezett, szerető otthonban felnőtt fiú úgy dönt, hogy hihetetlen képességeit rossz célokra használja fel? Mi van, ha az őt ért sérelmek megtorlása után még messzebbre tör?
Az volt ugyebár a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala (2016) alapkonfliktusa, hogy a Denevérember szerint az Acélember korlátlan ereje bármikor az emberiség ellen fordulhat, és akkor nekünk kampó. Mert mi van, ha Batmannek igaza volt, és ha az Acélember, akit senki sem tud legyőzni, és aki még magában sem tud kárt tenni, egy napon morcos lesz, nem alusszaa ki magát, felbosszantják a kisboltban, mit tudom én, és tombolni kezd. Vagy mi van, ha ez nem csak egy múló rosszkedv, hanem az idegen bolygóról érkező, hihetetlen képességű lényben felülkerekedik a gonosz, hiába vette addig csupa szeretet körül.
Ha lett volna olyan, aki nem ismerte a Brightburn – A lángoló fiú ezen alapvetését, a fordított Superman teóriát, amivel James Gunn producer, a Galaxis őrzői filmek rendezője állt elő, és amit David Yarovesky rendező valósított meg, annak sűrű bocsánatkéréssel tartozunk. Merthogy itt tényleg egy kisvárosi házaspár nevelt gyermekeként cseperedő idegen lényről van szó, aki 12 éves kiskamaszként elkezdi megtapasztalni rendkívüli erejét, és rájön arra, hogy mindezt az őt ért sérelmek megtorlására használhatja. És szülei (Elizabeth Banks és David Denman) először csak gyanakodva, majd hitetlenkedve, végül kétségbeesett tehetetlenséggel figyelik a kis Brandon kibontakozását. És David Yarovesky nem siet, nem hajszolja bele hőseit egy nagy véres trancsírba, szép lassan, fokozatosan halad, és nem azért, mert tompának tartja a nézőt, hanem azért, mert tudja, milyen jó alapanyaggal dolgozik, és a legtöbbet akarja kihozni belőle.
Nem mintha a Brightburn sztorija olyan hihetetlenül bonyolult vagy eredeti lenne, a filmesek mindössze megtalálták a majdnem tökéletes egyensúlyt a szuperhősfilm, a kisvárosi horror és a kamaszfilmek között. És pont ez a lényeg, hogy itt senki sem akar brillírozni, itt nincs látványos összecsapás, lerombolt fél metropolisz meg égzengés, ez egy békés texasi kisváros, a címbéli Brightburn, itt csak a helyi étkezdét lehet lezúzni és a pajtában tombolni. Valahogy pont ettől lesz tényleg minden szörnyűbb, ha mégis bedurvulnak a dolgok, és ez nem tömegfilm, nem a Marvel legújabb terméke, ez egy olyan szuperhősfilm, ami nem a tömegeknek készült, itt nem kell finomkodni. Hát nem is finomkodnak.
És lehetne sorolni, mi jó még a Brightburnben, de én speciel azt bírtam, hogy nem magyarázzák túl. Csak annyit tudunk, hogy a gyerek csecsemőként egy űrhajószerűséggel érkezett, és kész. Nem tudjuk azt sem, miért pont 12 évesen kezd el megváltozni, és miért akkor kezdi el szólongatni egy hang, hogy többen is vannak-e, hogy szándékosan küldték-e ide, vagy - akárcsak Superman, - fajának utolsó túlélője. Nem is számít, mert Gunn és Yarovesky abból is tud dolgozni, ami van, sőt, így jobban, szabadabban tudnak dolgozni. Persze nincsenek sztárok sem, legfeljebb Elizabeth Banks, de azért őt sem neveznénk A-kategóriásnak, a főhőst játszó Jackson A. Dunn pedig végképp ismeretlen, bár játszott pár sorozatban, és akinek nagyon jó szeme van, az pár másodpercre felismerhette az időgép által megfiatalított Scott Langként, azaz a Hangyaként a Bosszúállók: Végjátékban. És az egyetlen panaszom a sráchoz kapcsolódik: valahogy nem éreztem jónak a magyar szinkronját, de lehet, hogy maga Dunn volt talán a szükségesnél kicsit kevésbé karizmatikus….
Értékelés: 8/10
