Ken Loach újra társadalmi érzékenységről, igazságérzetről és az ember utolsó kincséről, a büszkeségről értekezik, miközben munkanélküli hőse a szociális szféra sötét útvesztőjében kereng.
Kinek ajánljuk? Anglofileknek, a társadalmi kérdések iránt nyitottaknak, és azoknak, akiknek valamiért bejön Newcastle.
Vannak nagyszerű rendezők páratlan tudással és művészi érzékkel, és vannak elkötelezett filmalkotók, akik nem a szépséggel vagy különböző, összetett, egymásra rímelő jelentésrétegekkel foglalkoznak, hanem üzenetet akarnak a nézőnek átadni. Ez az utóbbi, már kihalóban lévő típust mélységes igazságérzete hajtja, a társadalmi igazságtalanságok iránti olthatatlan gyűlölete, és a lassan 80 éves Ken Loach (Barátom, Eric, Nevem, Joe, Kőzápor) pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A minden porcikájában baloldali angol rendező felváltva esik neki nemzetközi vonatkozású témáknak - az ír függetlenségi harc, a spanyol polgárháború, a közép-amerikai diktatúrák vagy éppen az iraki beavatkozás – és a hazai társadalmi problémáknak.
Az Én, Daniel Blake természetesen tipikusan angol, de számos vonatkozásában abszolút univerzális kérdést feszeget. A hatalmas összegeket felemésztő szociális ágazat rengeteg bürokratikus bukkanóval és csapdahelyzettel működik, és rengeteg amúgy is kiszolgáltatott helyzetben lévő embert állít megoldhatatlan helyzetek egész sora elé. Ilyen Daniel Blake esete is. Az 59 éves férfi asztalos, ám egy súlyos szívroham miatt alkalmatlanná vált a fizikai munkára. Ezt mondja az orvosa és a fizikoterapeutája, ám a munkaügyi hivatalban egy telefonos interjú és egy kérdőív alapján mégis alkalmasnak találják. Csak akkor kaphat bármiféle juttatást, ha bizonyítja, hogy munkát keres – olyan munkát, amit fizikailag sem képes elvállalni. A hivatalban való várakozás során ismeri meg Katie-t, a két gyerekét egyedül nevelő munkanélküli anyukát, aki hasonlóan kilátástalan helyzetben van.
Az Én, Daniel Blake nem szerelmesfilm, ezt érdemes előre tisztázni, a sors nem „sodorja egymáshoz” a két sokat szenvedett lelket. Itt barátság alakul ki és szolidaritás. Daniel apró házimunkákat végez el, segít a gyerekekkel, de ami a legfontosabb, tartja a lelket a fiatal nőben, miközben a saját helyzete egyre kilátástalanabbá válik. Loach és állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty azonban nem egy szenvedéstörténetet énekelnek meg, akárhány tragikus fordulatot is mutatnak be, hanem a férfi és sok ezernyi, idejétmúlttá, nélkülözhetővé váló társa büszkesége előtt hajtanak fejet. A nagyjából ismeretlen címszereplő, Dave Johns ragyogóan hozza a frusztráltságot, a fáradtságot, de a dacot és az életvidámságot is.
Loach, aki a maga 79 évével és ezzel a filmmel a legidősebb Arany Pálma nyertes lett Cannes-ban, talán pályájában először az abszurd felé mozdul el, de ebben semmi vicces vagy szórakoztató nincsen – bár az sem igaz, hogy a film humortalan lenne A brit szociális rendszert kafkai útvesztőként ábrázolja, ahol a soha meg nem nevezett vagy mutatott, de minden helyzetben hivatkozott Döntéshozó élet-halál ura, ahol egy pár perces késés a segély nagyrészének megvonásával jár, miközben a kérdéses irodát egy profitorientált amerikai cég vezeti a minisztérium alvállalkozójaként. Nem csoda, hogy számítógépet még sosem használt hősünk eleve kudarcra ítéltetett, még akkor is, ha nyilvánvalóan igaza van. Ehhez jön az a bizonyos büszkeség, amely nem engedi, hogy haszontalan kompromisszumokat kössön, és nem tűri, hogy embertelenül bánjanak vele. És ez nyilvánvalóan nem csak a főhős, hanem a rendező és a filmen dolgozók büszkesége is.
Loach régimódi rendező, a cseppet sem szívderítő Newcastle-ben játszódó filmjét időrendi sorrendben forgatta le, a női főszereplő, az egyébként szintén remek Hayley Squires csak a forgatókönyv egyes részleteit kapta meg előre, hogy hitelesen láttassa a kiúttalanságot – hiszen nem tudhatta előre, mi történik majd vele -, és nincs itt semmi csillogás, semmi hatásvadászat. A film pontosan ezért éppen azokon a pontokon botlik meg, de ott is csak kevésszer és sosem bántóan, amikor túl sok érzelmet pakol egy-egy jelenetbe. Ilyen Daniel Blake nagy pillanata, amikor a munkaügyi központ falára pingálja üzenetét vagy amikor rájön, mivel akar Katie pénzt keresni, de a történet ilyenkor is rögtön visszaránt minket a talajra. Nem szívderítő a filmet nézni és nyilván elkészíteni vagy eljátszani sem volt az, pedig a brit szociális ellátórendszer innen nézve luxusüdültetés a Bahamákon!
Értékelés: 8/10
