A francia irodalom egyik legkülönösebb alakját valójában a férje alkotta meg, ő pedig önálló életre kelt, hogy először csak kalandozzon, majd hírnévre tegyen szert.
A film szinopszisát olvasva azonnal Tim Burton 2014-es, önmagához képest szokatlanul visszafogott munkája, a Nagy szemek jutott eszembe, hiszen a kiindulópont szinte szóról szóra azonos. Mindkettő megtörtént esetet dolgoz fel, ahol a nagy művészként pózoló férj valójában a háttérbe szorított feleség műveit árulja sajátként, és mindkettőben kiderül az igazság: az asszony megdicsőül, a férj meg elmehet a pokolba. A Colette esetében azonban jóval árnyaltabb a kép, hiszen a címszereplőnő egyéniségét, ízlését és művészetét is nagymértékben a férje alakította ki, sőt, sokszor bátorította a kibontakozásban – csak ugye a saját nevét nem engedte használni.
A XX. század hajnalán Sidonie-Gabrielle Colette, a fiatal vidéki lány hozzámegy egy sikeres párizsi íróhoz. És itt torpanjunk is meg egy pillanatra: Willy, a férj valójában inkább saját magát menedzselő társasági figura, könyveit rosszul fizetett, sokat morgolódó, de elmés szellemíró írják, és ezt a kedvese is tudja. Aki megbabonázva kóstol bele az eleven, pezsgő párizsi életbe, és nemsokára szeretne kilépni az otthonülő feleség szerepéből. Hamarosan ő is férje szellemírója lesz, és a férfi nevén jelennek meg életrajzi ihletésű történetei. És Claudine-ról, a vidéki lányról szóló, sajátos hangvételű és humorú művek hihetetlenül nagy sikert aratnak, jelenséggé és beszédtémává válnak. A siker pedig megváltoztatja a fiatal nőt, aki nem csak a saját hangjára talál rá, de valódi szexualitására is. Amit a férje egy cseppet sem bán, addig, amíg ez az asszony irodalmi fejlődését szolgálja, sőt, ő maga is hasznot húz a dologból, de azt nem áruljuk el, hogyan.
A Colette azonban nem egy elnyomott asszonyról szól és egy elnyomó férjről, még akkor sem, ha a férfi sokszor valóban visszaél a hősnő helyzetével és nevével. A film sokkal inkább egy furcsa szimbiózis meséje, amiben csak az egyik fél képes fejlődni, igazán magára és a hangjára találni, míg a másik fél ezt hol örömmel, hol meglepve és hol frusztrálva nézi. Nyilván mai szemmel nézzük a történetet, és Wash Westmoreland rendezőnő, aki korábban az Oscar-díjas Megmaradt Alice-t készítette, sok szempontból mai nézőpontból nyúlt hozzá, de ne feledjük, az ezredfordulón járunk. Amikor egy nőnek aligha lehetett arra esélye, hogy saját erejéből valaki legyen, ha erre a származása nem predesztinálta – hol van még az általános választójog és számos olyan más alapvető jog, amit ma már természetesnek veszünk? Vagyis a férj volt az, ha sokszor akaratlanul is, aki segített létrehozni egy modern, öntudatos nőt - és ezt a film sem titkolja el.
És Wash Weestmoreland jó érzékkel kezeli ezt a különös viszonyt, és jót tesz a filmnek, hogy nem akarja mindenáron gazembernek beállítani a férfit, még ha néha az is. És ilyen szempontból az ősz haj, kaján tekintet és kackiás bajusz alatt szinte felismerhetetlen Dominic West (Drót, Chicago, Tomb Raider, A viszony, A négyzet) viszi el a műsort, mert az ő karaktere sokkal kiismerhetetlenebb, izgalmasabb, mint a kiszámítható ívet bejáró hősnőt alakító Keira Knightley. Akinek egyébként a 2014-es, Oscar-jelölést hozó Kódjátszma óta nem volt igazán komoly, bármiféle kihívást jelentő szerepe, és ezt ő is tudta, így beleadott apait-anyait a szerepbe. Csodásan követhető a kibontakozása, a végére valósággal ragyog – és mégis kiszámítható marad, ami nem az ő hibája, hanem a történeté, ha ezt hibának tekinthetjük egy valós alak esetében.
Értékelés: 6/10
