A Creed második részének fináléjában, amikor úgy tűnik, hogy a címszereplő alulmarad kihívójával, Viktor Dragóval szemben, szép lassan bekúszik Bill Conti legendás Rocky-témája, előrevetítve a nagy feltámadást. A rendező döntése megindokolható, elvégre a Creed-filmek a Rocky-franchise-hoz tartoznak, de ugyanilyen jogosan lehetett felvetni azt a kérdést is, hogy mikor bújhat ki végre Adonis Creed Sylvester Stallone legendás karakterének árnyékából. Az első spin-off még legalább annyira Balboa története volt, mint egykori riválisának fiáé, a folytatásban pedig kiderült, hogy a mentorálása nélkül Adonis képtelen az ifjabb Dragót legyőzni, sőt Rocky még a gyereke születésénél is ott volt, hogy bölcs tanácsokkal lássa el.

Az eredeti tervek szerint Balboa a trilógia utolsó részében is visszatért volna, de szakmai és személyes konfliktusok miatt úgy alakult, hogy Stallone szereplőként, íróként és producerként is kimaradt a filmből. Rajongói ezt nyilván az első számú vádpontként fogják felhozni a Creed III. ellen, pedig erre a szakításra, bármennyire is fájdalmasnak és kegyetlennek tűnhet, szükség volt, hogy Adonis végre elkezdhesse írni a saját történetének azt a fejezetét, amely nem Rocky lezáratlan múltjával kapcsolódik össze – hanem a sajátjával.

A harmadik részben ugyanis 18 börtönben lehúzott év után előkerül gyerekkori barátja, Damian, aki lesittelése előtt ígéretes bokszolónak számított, és aki most ott folytatná, ahol abbahagyta. Adonis időközben minden létező bajnoki övet begyűjtött, és immár visszavonulva saját bokszistállóját vezeti. A lelkiismeret-furdalástól vezérelve úgy dönt, segít egykori barátjának abban, hogy a csúcsra vezető hosszú utat lerövidítve egyből egy címmeccsel térhessen vissza, hogy aztán a fináléban nyilván egymással kerüljenek szembe.

A forgatókönyvíróknak – köztük a Creed első részét jegyző Ryan Coogler öccsének, Keenannek – első körben azt kellett megoldaniuk, hogy ne tűnjön túlságosan izzadságszagúnak az a művelet, amellyel utólag kiegészítik Adonis múltját egy korábban meg sem említett epizóddal. A trükk működik, részben azért, mert alaposan megindokolják azt, hogy eddig a pontig Creed miért nem mesélt Damianről még a saját feleségének sem. Hasznos dramaturgiai döntés az is, hogy a sikerei csúcsán visszavonult, luxuskörülmények közt élő, „befutott rapper”-szindrómában szenvedő főhős kap egy emlékeztetőt arról, hogy pontosan honnan is indult. Damian figurája ebből a szempontból ideális katalizátor, van a jelenlétében valami fenyegető, mégsem egy Ivan Dragóhoz hasonló karikatúragonosz. Teljesen átélhetőek a fájdalmai és a motivációi, sőt még akár amellett is lehet érvelni, hogy ebben a lezárásra váró múltbéli konfliktusban nála van az erkölcsi fölény.

A jelen konfliktus kiélezését, vagyis a két egykori barát szembefordítását viszont már kevésbé elegánsan oldja meg a szkript, az az árnyaltság, ahogy Damian karakterét felépítették, a film utolsó harmadából eltűnik, és a bokszfilmes közhelyek elkerülését sem sikerül megoldani. Vannak köztük olyanok, amelyeket nem is kell mellőzni – a rajongók lángba is borítanák a mozikat, ha a zenés edzésmontázsok kimaradnának –, de a drámai feszültség lefojtása miatt az utolsó nagy összecsapás a vártnál jóval kevesebb izgalmat tartogat.

A film többek közt emiatt sem tudja a Ryan Coogler-féle Creed szintjét megközelíteni, a sorozat második részét viszont, ha pontozásos döntéssel is, de felülmúlja. Részben azért, mert a hibái ellenére is meggyőzően demonstrálja, hogy Rocky után is van élet, Adonis története önmagában is érvényes, másrészt a rendezést is elvállaló Michael B. Jordan sikerrel frissítette fel a bokszjeleneteket a kedvenc animéiből kölcsönzött vizuális megoldásokkal – így

ha kiszámítható is a bunyó, legalább kellően látványos.

Harmadrészt pedig azért, mert, ahogy az összes eddigi filmjében, Jonathan Majors megint elképesztően karizmatikus alakítást nyújt, és a megkérdőjelezhető írói döntések ellenére is a Rocky-franchise egyik legemlékezetesebb antihősét teremti meg. A készülő Drago-film helyett inkább neki kellene egy saját spin-offot kapnia.