A most mozikba kerülő remek és okos magyar romantikus vígjáték, az így vagy tökéletes főszereplőjével, Fekete Ernővel beszélgettünk arról, milyen elsőfilmes rendezővel dolgozni és éjszaka kutyakakinak álcázott csokit dobálni.
Hogy jellemeznéd a főszereplő Somos Andrást?
Ő egy kereső ember. Volt egy nem sikerült első fele az életének, és most próbálja kitalálni vagy megtalálni a remélhetőleg sikeres második felét. Lehetne úgy kezdeni, hogy egy reklámszakember, aki elégedetlen a munkájával, és most valami mást keres, ezért próbálkozik az irodalommal is, illetve egy elvált férfi, aki új partnert keres, ezek mind ott vannak persze, de valójában az a legjobb válasz, hogy éppen válaszút előtt áll, és valamerre indulna tovább mind a munkájában, mind a magánéletében.
A film nagyjából háromnegyedében olyan, mintha ezt az embert a negatív tulajdonságai határoznák meg…
Egyrészt nagyon zárkózott, védekező típus, egy vastagbőrű alak, aki ennél fogva elsőre nem is túl szimpatikus. Ő egy rosszkedvű, ellenszenves kereső.
Könnyebb egy sok negatív tulajdonsággal felruházott karaktert eljátszani, mint egy gáncs nélküli lovagot?
Nem tudom, hogy könnyebb-e. Egy másik újságíró megjegyezte, hogy
nagyon sokszor játszom hasonló karaktert színpadon, egy emberkerülő, kívülálló, sokszor gyötrődő figurát,
és lehet, hogy igaza van. Ivanovot vagy A mizantrópot játszottam régebben, és lehet, hogy ilyen vagyok én is, egy zárkózott, magának való figura, aki közelebbről megismerve nem is olyan ellenszenves.
Rád írták ezt a szerepet?
Nem hiszem. Annyit tudok, hogy nem volt sok jelölt a szerepre.
Másrészt a színész is választ, és Varsics Péter elsőfilmes rendező, vagyis nem igazán tudhattad, mire szerződsz, amikor igent mondtál.
Ha egy színész filmajánlatot kap, akkor nem nagyon mond nemet. Péterrel nem a forgatáson találkoztam először, hanem nagyon kedvesen felhívott, találkoztunk a Katona József Színház Kantinjában, ahol bemutatkozott, elmondta, ki ő, eddig mit csinált, mik az elgondolásai, és azt, hogy szeretné, ha elmennék a castingra, aztán a kiválasztásom után nem csak olvasópróba volt, hanem beszélgettünk a forgatókönyvről, a karakterekről, és akkor már elindult egyfajta bizalom. Amikor elkezdődött maga a forgatás, akkor csak annyi félsz volt bennem, amennyi kell is. Az a fontos, hogy jól válaszd meg a körülötted lévőket, nem csak a színészeket, hanem az egész stábot, és akkor azok segítenek neked.
Láttam, hogy te is beültél a sajtóvetítésre. mennyire vagy kritikus magaddal és az alakításoddal szemben?
Nagyon.
Az egyetlen megoldás arra, hogy ne rohanj ki rögtön a vetítésről, hogy többször is rákényszeríted magad, hogy megnézd a filmet.
Most másodszor láttam, de azért is ültem be a sajtóvetítésre, mert kíváncsi voltam, milyen zárt teremben a film, mert Veszprémben szabadtéren láttam. Mondhatjuk, hogy elégedett vagyok. Természetesen minden egyes jelenetről megbeszélhetjük, hogy mi és miért nem tetszik önmagamban, vagy esetleg miért lennék megengedő némely részlettel, de a film természetéből adódóan ez már így marad.
A rendezők hajlamosak magukat is beleírni hőseikbe. Látsz valamit a filmbeli karakteredben Varsics Péterből?
Nem is tudom, én inkább a forgatókönyvíróra Csurgó Csabára gyanakszom. Úgy tudom, Csaba is dolgozott a reklámszakmában, ő is írt könyvet, még az is lehet, hogy a magánéletéből is sok mindent beemelt. Nem tudom.
Egy romantikus vígjáték elsősorban attól működik, ha megvan az összhang a két főszeplő között. Ezt hogyan sikerült elérni Béres Mártával?
Sajnálom, hogy Márta nincs itt, ő a Vajdaságban van most, és nehezen utazik – a forgatáskor még csak egy kisgyereke volt, most már kettő van -, és jó lenne, ha itt lenne, és nem nekem kéne mindenre válaszolni. Nem voltunk ismeretlenek egymásnak, mert 2009 őszén a Vígszínházban Eszenyi Enikő első rendezése igazgatóként Shakespeare Othellója volt, ahol Márta volt vendégszínészként Desdemona, én pedig szintén vendégként Jago. Ráadásul, mivel ez egy militáns előadás volt, a rendező elküldött minket egy háromnapos kiképzőtáborba Szentendrére, ahol olyasmit tanultunk, hogy „kérek engedélyt kérni az engedélykérésre”, és Mártával ott is együtt voltunk. Aztán, amikor a castingon találkoztunk, széttárt karokkal üdvözöltük egymást, és ő nagyon remélte, hogy én kapom a férfi főszerepet, én meg azt, hogy ő a nőit.
Mennyire volt felszabadult élmény Mártával közösen kutyakakát dobálni? (A film egyik ominózus jelenetében a pár így áll bosszút valakin – a szerk..)
Ez egy éjszakai forgatás volt, felszabadult volt, de alapvetően a munkáról szólt, arról, hogy ide állj vagy oda, az úgy jó vagy nem jó, vagy próbáljuk máshogy. Az egy percig vicces, hogy mit csinálunk, aztán más szögből kell felvenni, aztán átállunk megint, aztán ott volt Hegedűs D. Géza, akivel sokat beszélgettünk, aztán újra át kellett állni a végtelenségig, és amikor már ötvenharmadszorra lóbálod meg a zacskóban a csokit, ami a kutyakakit helyettesítette, az nem felszabadít, csak dolgozunk.
Milyen érzés egyébként magadat a városban a filmplakáton látni?
Azt hiszem pont az M5-ösön láttam a plakátot nemrég. Ha ezt a kérdés úgy tizenöt évvel ezelőtt tetted volna fel, akkor őszintén azt mondtam volna, hogy JÓ! Most, 49 évesen már máshogy látom. Nem azt gondolom, hogy na, végre elértem valamit, hanem a helyén kezelem a dolgot. Nem rossz vagy jó, hanem az ilyesmi ezzel jár. Magát
a filmet nézni már egy bonyolultabb érzés, de a plakáthoz nincs külön viszonyom, az egy termék, amivel fel kell hívni a figyelmet egy új filmre, ahogy ezzel az interjúval is.
