Ezen a héten végre nálunk is mozikba kerül Martin Scorsese közel 3 és fél órás(!) új filmje, a Killers of the Flower Moon, ami idehaza a kissé leegyszerűsítő Megfojtott virágok magyar címet kapta. No de nem is a cím most a lényeg, hanem a nagy kérdés: vajon képes-e a Marvel szuperhősfilmjeit rendszeresen ekéző, 80 éves mester emlékezeteset alkotni úgy, hogy maga is egy streamingen futó Marvel-minisorozat játékidejével dolgozik?

Él-e még a mozi varázsa, ami miatt az ember hajlandó sorban állni a pénztárnál, és 206 percen át kibírja, hogy nem nyomkodja a telefonját és nem szaladgál a mosdóba?

A válasz röviden: igen. Kicsit hosszabban: Martin Scorsese kiváló mesélő és profi filmes, így a Megfojtott virágok közel 3 és fél órás játékideje szinte fel sem tűnik, mert állandóan történik valami izgalmas dolog a vásznon, ami miatt meg sem fordul az ember fejében, hogy az óráját vagy a mobilját nézegesse. Ha nem is kerül oda a mester legjobb filmjeiként számon tartott triumvirátus, a Taxisofőr, a Dühöngő bika és a Nagymenők közé, az biztos, hogy idővel ez is klasszikussá fog érni, és Scorsese kései korszakának gyöngyszemeként fog rá tekinteni az utókor.

A Megfojtott virágok ugyanis nem más, mint 206 percnyi bűn és bűnhődés, ami felér egy lórúgással, és kiüt, mint egy részeg vadnyugati anyaszomorító!

Természetesen nem véletlen a fenti hasonlatom. Ezúttal ugyanis Scorsese nemcsak hogy csillagos ötösre mondja fel a gengszterfilmek jól ismert toposzait (amelyeket nem mellesleg ő maga alakított ki olyan emlékezetes alkotásokkal, mint a Nagymenők, a Casino, A tégla és Az ír), de a westernfilmes elemekkel is olyan virtuóz módon játszik, mintha mindig is Sergio Leone legjobb tanítványa lett volna.

Természetesen Scorsese nem véletlenül olvasztotta egybe a Megfojtott virágokban a maffiaeposzok és a vadnyugati filmek legszebb hagyományait. Maga a történet ugyanis megannyi western vadromantikus helyszínén, Oklahoma államban játszódik az 1920-as években. Ekkoriban szinte már mindenütt felváltották a lovakat és a ponyvás társzekereket a robbanómotoros autók, és Egyesült Államok-szerte mindenki lázban égett a dzsesszzene miatt – a préri közepén, az igazi Vadnyugaton azonban nem sok minden változott, legfeljebb annyi, hogy bevezették az áramot a szatócsboltba és a borbélyhoz, van már mozi és billiárdterem is, de még mindig a csehóban gyűlik össze a sok borostás arcú, kalapos figura, akik 2 dollárért lepuffantanak bárkit egy pisztollyal. Ebbe a félig-meddig még mindig a XIX. században ragadt, vad világba csap be aztán a ménkű, ami mindent megváltoztat:

olajlelőhelyet találnak az oszázs indiánok földjén, akik így egész Amerika legszegényebb lakóiból varázsütésre a leggazdagabbakká válnak.

Természetesen ezt a „semmiből termett” mesés olajvagyont sok más amerikai is meg akarja kaparintani. A legaljasabbak és legelvetemültebbek szimpla gyilkosságok árán szerzik meg, a még aljasabbak és még elvetemültebbek viszont (mint amilyen Robert De Niro filmbéli karaktere, az adakozó mágnás szerepében tetszelgő William Hale) ennél sokkal körmönfontabb módszerekkel dolgoznak. Gyámságot vállalnak az önpusztító életet folytató őslakos férfiak felett (így kaparintva meg a pénzük fölötti rendelkezés jogát), vagy épp a saját, megbízható embereiket házasítják be az oszázs őslakosok famíliáiba – ahol a feleség meggyilkolását követően ők öröklik meg az olajvagyont.

Ez a nyomasztó bűn- és bűnhődéstörténet ugyanúgy megtörtént eseményeken alapul, akárcsak Scorsese korábbi filmje, a Jimmy Hoffa nevű maffiózóról szóló Az ír. Az alapanyag ezúttal David Grann Killers of the Flower Moon: The Osage Murders and the Birth of the FBI című 2017-es dokumentumregénye volt (magyarul Megfojtott virágok - Az oszázs gyilkosságok és az FBI születése címmel adja ki a napokban a Trubadúr Könyvek), ami az Egyesült Államok 1920-as évekbeli, híres-hírhedt gyilkosságsorozatát dolgozza fel, mely során 1921 és 1925 között 60 oszázs indián tűnt el vagy halt meg. A korrupt oklahomai rendfenntartó erők nem tettek semmit, így végül annak a ma már FBI-ként ismert, államközi nyomozóirodának kellett felgöngyölítenie az ügyet, amelyet 1924-ben alapjaiban szervezett át az új igazgató, J. Edgar Hoover (aki egyébként arról is ismert, hogy nemcsak az oszázs gyilkosságok elkövetőit juttatta börtönbe, de az ő igazgatósága idején kapták el a gengsztercézár John Dillingert is).

A Megfojtott virágok tehát már csak a témaválasztása miatt is van olyan fontos alkotás, mint az Oscar-esővel jutalmazott Farkasokkal táncoló volt anno, mivel az amerikai történelem egy olyan dicstelen korszakát mutatja be igen plasztikus módon, ami jóformán máig tabunak számít, és könyves-filmes eszközökkel, olvasók és nézők millióit elérve csak nagyon kevesen beszéltek róla eddig.

A film alapját képező eredeti könyv alapvetően nonfiction műfajba tartozó bestsellerek hagyományait követve az oszázs gyilkosságok utáni FBI-nyomozásra koncentrált. Scorsese és a társ-forgatókönyvírója, Eric Roth azonban úgy érezték, hogy itt az indián őslakosok közé tudatosan beházasodó fehér bűnözők története sokkal erősebb és drámaibb hatást érhet el filmként – így a távoli Washingtonból a végekre kiküldött szövetségi nyomozó karaktere (a valóságban is létező Thomas Bruce White Sr, akit Jesse Plemons alakít) csak a 3 és fél órás játékidő felénél tűnik fel.

Addig sincs azonban okunk panaszra, hiszen Scorsese kedvenc színésze, Robert De Niro ezúttal is magabiztosan jó színvonalon hozza a karizmatikus gengszterfőnököt, a szintén valós személyről mintázott gazdag marhakereskedőt, William Hale-t. A magát szerényen csak Királyként emlegető mágnás látszólag mindenkivel szívélyes és segítőkész Oregon-szerte – a kulisszák mögött azonban élet és halál ura (erre remekül ráerősít az is, hogy ő a helyi szabadkőműves páholy nagymestere), aki a konkrét indiángyilkosságokkal ugyan sosem piszkítja be a kezét, de személyesen ad parancsot mindegyikre, és ha kell, maga agyabugyálja el az akciót elhibázó embereit.

Hale egyik legmegbízhatóbb cinkosa a saját unokaöccse, a valóságban is létező Ernest Burkhart, akit Scorsese másik kedvenc színésze, Leonardo DiCaprio alakít a filmben. Az első világháború poklából hazatért fiú azt a feladatot kapja atyai nagybátyjától, hogy egy házasság révén ő is épüljön be az olajkitermelésből meggazdagodott indián családok közé, és segítsen átjátszani a hatalmas vagyont a Királynak – bármi áron. Szegény Ernest a nagy sakkjátékos mentorához képest meglehetősen ostoba fickó, viszont mivel nagy szoknyabolond, és lappang benne valamiféle gonosz ravaszság is, miután feleségül veszi az egyik legtehetősebb oszázs lányt, Mollie-t (Lily Gladstone), kérlelhetetlen aljassággal lesz közvetítő a Király, valamint azok között a régi, vadnyugati világból megmaradt anyaszomorítók között, akik pár dollárért és néhány üveg piáért (esetleg egy kis furikázásért az itt még csodaszámba menő autókkal) bárkit lelőnek a pusztaságban. Egy ideig működik is a dolog, Ernest maximálisan kiélvezi az ebül szerzett vagyont, hiszen ő maga mondja az egyik jelenetben:

A pénzt is legalább annyira szeretem, mint a feleségemet.

Gyenge jellemű ember lévén azonban rögtön köpönyeget fordít akkor, amikor már nem lehet eltussolni a gyilkosságokat, és a velejéig korrupt helyi erők helyett a későbbi FBI elődje kezd el nyomozni a sorozatos emberölések ügyében.

De vajon Ernestnek volt valaha lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy a saját rokonai halála árán lett egyre fényűzőbb az élete? Szerette egyáltalán egy percig is a feleségét?

DiCaprio kiváló játéka alapján szeretné azt hinni az ember, hogy a főszereplő valójában rendes fickó, csak hát rossz társaságba keveredett. Scorsese azonban a válogatott kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok során ezúttal is azt sugallja, amit a Nagymenőkben: ha valaki egyszer a bűn útjára lépett, annak onnan már nincs visszaút, erkölcsileg megbukott, és vagy a rácsok mögötti élet, vagy a bujkálással és rettegéssel terhelt „önkéntes börtön” lehet csakis a jussa.

Ítélet: 9/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik szerint a 80 éves Martin Scorsese már nem tud semmi újat mutatni a maffiafilmes zsánerben, és azoknak is, akik égnek a vágytól hogy megtudják, képes-e még ilyesmire a mester.