Demóna és az általa vezetett tündibündi meseország halálos veszélybe kerül, amikor egy ambiciózus nővel kerül szembe, de az igazi vesztes itt a néző lesz.
Azt értem, hogy Hollywoodnak, és ezen belül is a Disney-nek abszolút megéri elővenni, leporolni és újra megfilmesíteni régi meséit, hiszen mesélni jó, sok pénzt keresni jó, a technika időközben rengeteget fejlődött, a karakterek jogai pedig úgyis ott vannak náluk, azért nem kell külön fizetni. Ebből lehet dolgozni, valami jót, minőségit letenni az asztalra, amire a készítői is bizsergető érzéssel gondolnak vissza évekkel később is. A Demóna: A sötétség úrnője készítői jó eséllyel évekkel később is csak húzogatni fogják a vállukat, hogy nem olyan rossz ez, mint amilyennek mondják, meg a számítógépes grafikai is jól sikerült, és különben is, ebből van a malibui ház.
Pedig Demóna – angolban Maleficent - alakja abban különbözik a többi régi-új Disney mese hősétől, hogy a karakter ugyan meglévő mesében, a Csipkerózsikában gyökeredzik, de maga a történet új, és az első film, a Demóna (2014) saját karaktert, saját hangulatot kapott. Az antilopszarvú Angelina Jolie és a lencsibaba arcú Elle Fanning főszereplésével készült film az árulásról, a hatalomvágyról, a megbocsátásról és a szeretet hatalmáról szólt, izgalmas volt, erős képi világot kapott, teljesen rendben volt. Vagyis volt mire építeni, a norvég Joachim Ronning (Max Manus, Kon-Tiki, A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) személyében új rendezőt kapó folytatás azonban teljesen más irányba ment el, a szirupos cukiság és a szivárványszínű másság elfogadása felé, igaz, a sötét tónus is visszatér, de csak a játékidő második felére.
A boldogság ugyanis karnyújtásnyira van a cukimuki lényekkel hancúrozó Aurora hercegnőtől: a jóképű, de mérsékelten intelligens Fülöp herceg ugyanis megkéri a kezét, és ők ketten olyan cukik, hogy még a lány nevelőanyja, az emberekkel oly bizalmatlan Demóna is kénytelen rábólintani. És senki sem sejti, hogy a frigy nagyszerű lehetőség a fiú anyja, a nagyszerű taktikus Ingrith királyné (Michelle Pfeiffer) számára, aki ördögi tervet szőtt a tündérkirályság bekebelezésére. A terv működik is, azt leszámítva, hogy a láthatáron új mitikus lények tűnnek fel, akiknek már nagyon teli van a hócipőjük az emberekkel, de a jelek szerint a gaz királynő erre is számított. A gond nem is magával a sztorival van, hanem annak tálalásával, hangsúlyaival és persze a karakterekkel.
A gonosz királynét leszámítva ugyanis a legtöbben vagy értetlenül, vagy bambán téblábolnak, sodródnak az eseményekkel, ahogy maga a történet is bizonytalanul halad előre, hogy sokszor megtorpanjon, feltételezem azért, hogy a néző gyönyörködhessen a számítógépes grafikával létrehozott lényekben, a díszletekben és ünnepi ruhákban. Amikben nyilván sok munka volt, de az ilyesmi nem önmagáért való, hanem a cselekményt hivatott kiszolgálni, de ez most fordítva van. Ugyanez igaz a karakterekre is: sokan csak azért vannak, hogy jópofák legyenek, vagy mert elvileg nagyon jól néznek ki, pedig nem annyira. Inkább úgy néznek ki, mintha egy korai Luc Besson gyerekfilmből léptek volna ki, tudják, azokból, amik nem lettek túl sikeresek, pedig nagyon drágák voltak. Maga Demóna sem csinál sokat a legvégi nagy CGI konfrontációt leszámítva, van, amikor konkrétan lecsücsül egy kőre, hogy megértse és befogadja azt, ami körülötte zajlik, pedig ő a címszereplő. Bizonyos szempontból meg is értem.
Ami körülötte és a többi szereplő körül zajlik, az sajnos parasztvakítás, és szegény Angelina Jolie-n is tökéletesen látszik, mennyire vergődik a filmben. Mert egy történetvázlatra ráhúztak egy drága, de ötlettelen képi világot, előcibáltak pár új szereplőt, akikkel aztán alig tudtak mit kezdeni – leszámítva Pfeiffer alakját, akire viszont túl sokat pakoltak -, és az egészet valami ideológiai maszlaggal öntötték le. Merthogy ötpercenként hangzik el, hogy a problémákat nem háborúval, hanem tárgyalással kell megoldani, hogy a különböző népek békésen élhetnek egymás mellett, hogy a másságtól nem kell félni. Ezzel persze önmagában semmi gond nem lenne, ha egyrészt ügyesebben és főleg arányosabban fogalmaznák meg, és ha őszinte lenne, vagy legalább annak hangzana. Csakhogy a Disney nem a toleranciára nevel, hanem azzal akarja eladni a mozijegyet, és ez óriási különbség.
Értékelés: 5/10
