Wim Wenders elfeledett klasszikusa, A világ végéig meglepően pontosan mutatta be anno, milyen lesz az emberiség XXI. százada.
Wim Wenders elfeledett klasszikusának, az 1991-ben bemutatott A világ végéignek létezik egy rendezői változata is, amely a maga szerény 287 percével mindössze 13 perccel marad el az 5 órás(!!!) játékidőtől. Ez talán néhány nézőnek rögtön el is veheti a kedvét a megtekintéstől (bár pont most ünnepli a fél világ Scorsese 3 és fél órás vadnyugati maffiaeposztát, a Megfojtott virágokat), ez a korát megelőző, sci-fibe oltott road movie azonban meglepően jól megjósolta, milyen lesz az életünk a XXI. században.
A film története az 1991-ben még „futurisztikus közeljövőnek” számító 1999-ben játszódik, amikor az egész világ azon aggódik, hogy közeleg a vég. A káosz közepette azonban Sam (William Hurt) egy olyan technológia birtokosa lesz, amely képes vizuális élmények rögzítésére, és aki használja, hozzáférhet mások álmaihoz. Természetesen sok gyanús alak meg akarja kaparintani tőle ezt a ketyerét, ám Sam a szüleihez akarja eljuttatni, akik az ausztrál vadonban élnek – az édesanyja ugyanis vak, de így legalább megismerhetné a látás örömét. Sam összefut egy Claire nevű fiatal nővel (Solveig Dommartin), aki követi őt a világ körüli útjára, így jut el a páros végül Párizson, Berlinen, Moszkván és Tokión keresztül Ausztráliába, ahol megmutatkozik a végítélet igazi arca...
Ez a film kísérteties pontossággal vetít előre olyan dolgokat, amelyek sokkal inkább a XXI. századi életre jellemzőek, semmint az 1990-es évekre. A világ végéig forgatása idején például az internethasználat még egyáltalán nem volt mindennapos dolog. Hírből sem ismerte senki a GoogleMapset, amivel ma már virtuálisan bejárhatjuk akár a Föld túloldalát is – miközben japán vagy ausztrál utcaképeket 1991-ben leginkább csak úgy láthatott egy amerikai vagy európai ember, ha fizikailag elutazott oda.
A világ végéig road movie-jellegű első részében a főszereplők észvesztő sebességgel rongyolnak át a fél világon, hasonlóan ahhoz, ahogy ma bárki, akinek van internetkapcsolata, elolvashatja a nagyvilág híreit, sőt képeket és videókat nézhet a világ bármely országából. Wim Wenders egyébként az akkoriban igen pörgősnek és kalandokkal telinek tűnő filmjét négy különböző kontinensen forgatta le, összesen 20 különböző helyszínen.
Ausztráliába megérkezve Sam végül újra találkozik a szüleivel. A nála lévő fejlett kütyüvel a vak édesanyja már képes lesz látni, és újraélni mindazt, amit Sam az utazásai során megtapasztalt. Ezek a furcsa álomképek azonban erősen pixeles és bizarr látványt nyújtanak, ami a néző számára sokszor idegenszerűnek és bizarrnak hat. A furcsa álomvizualizáló eszközről ráadásul kiderül az is, hogy mámorítóan hat azokra, akik a való életben amúgy tökéletesen látnak – így Sam és Claire is egyre gyakrabban menekül a csodaeszköz által felkínált virtuális világba a körülöttük lévő sivár valóságból.
Wim Wenders tehát látnoki erejű rendezőként már évtizedekkel ezelőtt előre megjósolta a közösségi média, a virtuális valóságok és a kütyüfüggőség XXI. századi előretörését,
hiszen a főszereplők által kényszeresen használt csúcstechnológia kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan ma az okostelefonok és a Facebook bűvkörében élünk, véleménybuborékokat és párhuzamos valóságokat kialakítva magunk körül...
Érdekes az is, hogy Wenders sci-fijében a vonalas telefonok már videócsevegési lehetőséggel is rendelkeztek. Ez persze a mából visszanézve kissé megmosolyogtató, hiszen telefonfülkék manapság már csak mutatóban akadnak az utcákon, és azokat sem nagyon használja senki távbeszélgetésre.
Lett viszont a Skype-unk és a Zoomunk, amely programok a világméretű koronavírus-járvány idején robbantak be a köztudatba – azóta az online megtartott meetingek és családi videóhívások már ugyanúgy a mindennapi életünk részei lettek, ahogy Wim Wenders hősei esetében a videótelefon.
