A szép ruhák, a jó poénok és a rengeteg elfogyasztott Martini adják el azt a filmet, nem a sokszor feleslegesen túllihegett drámai fordulatok, amik sokszor ki is lógnak a vígjátéki hangvételből.
Nagyon nehéz lehet sokáig viccesnek lenni, sőt, abból élni, hogy vicces vagy, aztán hirtelen megkomolyodni. Az emberek nem szeretik az ilyesmit, ha te bohócnak mentél, akkor maradj is az, mert nekünk szükségünk van egy kis nevetésre, sőt, röhögésre, különben elég fos lenne ez a világ, ami körülvesz minket. Szóval Paul Feig (Koszorúslányok, Női szervek, Kém) a harsány, de nagyon szórakoztató női vígjátékok rendezője gondolt egy nagyot, és úgy döntött, megmutatja a sötétebb oldalát. Aztán valószínűleg szóltak neki, hogy ne bomoljon már!
Vagyis kapunk valamit, ami thriller, ahol bőven akadnak meredek fordulatok, aminek tényleg van egy sötét oldala – és ami mégis ízig vérig egy igazi Paul Feig-féle női komédia, és csak megközelítés kérdése, hogy rendezőnk ezzel stílusbravúrt hajtott végre vagy ronda kompromisszumba ment bele. Én az utóbbira hajlok, de ne szaladjunk előre. Mert miről, pontosabban kiről is van a szó? Elsősorban Stephanie (Anna Kendrick, akit a való életben is pont így képzelek el), az idegesítően optimista, egyedülálló vlogger anyuka, akit ki nem állhat az összes tanár és szülő, mert annyit nyüzsög. És ott van a gyönyörű, határozott és titokzatos Emily (Blake Lively), akinek ugyanabba az osztályba jár a kisfia, és aki egy icipicikét, de egy hangyányit sem hasonlít anyukatársára. És mégis áthívja fényűző lakásába, ahol egyfolytában menő francia sanzonok szólnak.
Talán csak egy ivócimbora kell neki a koradélutáni Martinihez vagy valaki, akinek panaszkodhat a férjére, a lényeg, hogy a két nő kicsit összemelegszik, aztán BANG! – Emily eltűnik. És ez eleinte csak új barátnőjét izgatja, mert Emily közismerten kiszámíthatatlan volt, ám Stephanie ezerrel nyüzsögni kezd, és egyre közelebb jut a rejtély éjsötét nyitjához – és közben a jóképű férjhez is -, mert azt a legegyszerűbb néző sem gondolhatja, hogy felteszik a csini Blake Lively-t a plakátra meg a stáblista elejére, és aztán puff, kicsinálják, és soha nem látjuk többet. Szóval van egy nyomozás, aminek speciel nem értettem minden fordulatát, és van egy megoldás, de érdekes módon ez utóbbi a film kétharmadánál minden szereplő számára nyilvánvalóvá válik. Vagyis maradt az utolsó egyharmad játékidő, amikor már minden mindegy alapon kavarni kezd minden szereplő, beleértve a kissé zavart férjet (a teljesen jellegtelen, szürke Henry Golding), amiből tulajdonképpen semmi sem sül ki.
Mert hiába a sok kavarás, a hátborzongató jelek és kusza fordulatok, az éjsötét titok minden oldalon, az Egy kis szívesség pont akkor működik a legjobban, ha hősei csak beszélgetnek, megjegyzést tesznek egymásra vagy másokra, ügyetlenkednek és hasonló – vagy amikor az akció olyan bizarr, hogy az tényleg vicces. Vagyis akkor, amikor Paul Feig a saját stílusát hozza és nem egy lightos Brian De Palma thrillert akar készíteni. És nem mondom, hogy rossz vagy félresikerült a thriller rész – bár Henry Golding TÉNYLEG a lehető legrosszabb választás volt a különös háromszög harmadik csúcsaként -, de annyival élvezhetőbb az, ami színtiszta vígjáték, hogy bizonyos pontokon még bántó is, hogy holmi krimi vonallal akarnak nekünk bezavarni. Merthogy a sok vicc mellett tényleg vannak áldozatok, van fájdalmas múlt és sok egyéb, ami egy ponton túl csak felesleges díszletnek tűnik ahhoz, elsüssenek mellettük néhány poént.
Azon persze vitatkozhatunk, hogy a lányok jók-e. Anna Kendrick most is idegesítő – mindig az, és nem is értem, hogyan juthatott ilyen magasra Hollywoodban -, de pont olyan karaktert alakít, akinek az az egyik alapvonása, így nehéz lenne azzal érvelni, hogy itt bármit is rosszul csinálna, és, bár ezt eddig is tudtuk róla, remekül tud rap számokra énekelni, Ezt senki sem veheti el tőle. És ott van Blake Lively, aki nem mellesleg a férje, Ryan Reynolds cége által gyártott Aviation fantázianevű gint hirdeti végig a filmben (tényleg!). Tudja hozni a végzet mocskos szájú nagyasszonyát, mert szép és elegáns, és van annyira jó színésznő, amit a szerep megkövetel tőle - sokkal többet nem, de nincs is rá szükség. Kaphattunk volna több vicces mellékszereplőt is, akár a sztori kárára is, de nem szabad mindig panaszkodni. Mert vegyük például Paul Feig leges legelső rendezését, a magát halálosan komolyan vevő, dagályosan túlideologizált, zokogós lezárású Dávid vagyokat (2003), amelyben egy bolgár(?!) kisfiú szökik meg egy kommunista munkatáborból, hogy Dániába menjen – na, kaphattunk volna valami olyasmit is.
Értékelés: 6/10
