Hogyan képzeljük el azt, amikor egy rabbi megáld egy filmet?

Állandó producerem – Petrányi Viktória, akivel a kezdetektől kezdve együtt dolgozunk – férje rabbi, Darvas István, aki mindig megnézi az elkészült filmjeimet, és ha úgy érzi, hogy van benne számára is fontos tartalom, akkor megáldja. Ilyenkor én nem is vagyok ott jelen, ez csakis az ő vetítése tehát, de mindig nagyon meghat, ha István megáldja a munkámat. Elképzelhető, hogy ez a tény most először került fel a stáblistára, bár az is meglehet, hogy már a Fehér istennél is felbukkant.

A Jupiter holdja szerintem az eddigi legspirituálisabb munkád az összes közül. Hogyan tudod szem előtt tartani ezt a spiritualitást egy forgatás gyakran hektikus folyamata alatt?

A forgatókönyv, amit alkotótársammal Wéber Katával közösen írtunk, mindenképpen egy kapaszkodó, és természetesen van az embernek egyfajta ősképe, hogy mit kell jelentsen az egész, amit éppen csinál. Ehhez rendezi hozzá az összes jelenetet. Nekünk az volt a legfontosabb, hogy megteremtsünk egyfajta érzetet, amit európaiként nap mint nap átélünk. Egyfajta nyomást akartunk érzékeltetni, egyfajta morális válságot, amelyben minden figura végtelenül kétes döntésekkel viseltetik. Ebben a romlott világban a repülés, a csoda, a felfoghatatlan lehet az ajtó, ami jelzi a kiutat, mint a mozi sötétjében az exit felirat. Ez a film annak a kettősségével játszik, hogy egyszerre van jelen ez a nagy, erős nyomás – ami, ha úgy tetszik lehúzza a figurákat –, illetve ezzel szemben a repülés spiritualitása. A szembenállás azt a kérdést is felveti, hogy miért kell ennek így lennie.

Nem féltél ennyire erős szimbólumrendszerrel dolgozni? 

Féltem akkor, amikor a döntés megszületett, hogy be merjük vállalni ezt a rendkívül kockázatos anyagot, ahogy már a Fehér isten is kockázatos anyag volt. A bátorság egy filmben számomra nagyon fontos ismérv. Amikor érzed, hogy valós kockázata és valós kérdései vannak a dolognak. Én mindig azt gondoltam, hogy ennek a filmnek olyannak kell lennie, mint egy Wagner operának. Vizuálisan meg zeneileg is egyfajta operai dolog volt a fejemben, valamifajta széles kifejezésmód, amelyben jelek, a gesztusok is sokkal erősebbek. Ez nem lehet egy kisrealista történet, ez ezt kívánja meg. Én nagyon picike filmeket is csináltam, mint mondjuk a Szelíd teremtés, vagy a színdarabok közül a Látszatélet (Proton Színház) – ezeknél nem éreztem ezek szükségét. Itt fontosnak tartottam az erős érzetek megfogalmazását, amelyek önmagukban is hordoznak egy állítást. Egy nagyon cinikus korban élünk. Ennek a kornak az ürességét egy nagyon cinikus farsz világ ábrázolásával szokás visszaadni, de ettől én kifejezetten idegenkedem.

Mégis voltak bizonyos pillanatok, amikor kikacsintottál a filmből…

Persze. Nem akartunk konzervatívak lenni, már magában a repülésben is ott az abszurd, a komikum, a reflektálás a művészetre magára.  És ez is hordoz valamiből, amit szívnek is nevezhetünk. Lehet, hogy absztrakt vagy abszurd, de legalább sokszor kirúgja alólunk a széket. Bevallom, ódzkodom a kelet-európai művészetnek a szentimentális, sokszor hidegre festett, önsajnáló jellegétől. Egyszerűen rossz viszonyban vagyok vele. Nem érzem revelatívnak. Mint önképet áldozatinak tartom, mint művészetet unalmasnak. Azt hiszem, van egy új generáció, akik az új összefüggésekre fogékonyak.  

Amikor bevállaltad a menekülttémát, nem tartottál attól, hogy mire elkészül a film, az egész már teljesen más irányba megy el, mint ahonnan kiindultatok?

Dehogynem, és ez még most is így van. De a tisztességességünkhöz tartozott, hogy ennek a témának nekimenjünk. Olyanok voltunk, mint Han Solo a Halálcsillaggal, hogy onnan jönnek a birodalmiak, akkor fussunk arra. Semmilyen észérv és ráció nem szólt amellett, hogy egy borzasztó hülye, zavaros korban előjöjjünk egy ilyen filmmel. Ez a film ma ezt jelentheti, egy év múlva valami mást, mert máshol tartunk ebben a témában, öt év múlva pedig végképp mást, mert vagy nem is lesz már téma és rá tudunk nézni úgy, mint valami univerzálisabb gondolat hordozójára.