Valahogy nem vagyunk kibékülve a műfaji filmekkel. Pontosabban a hazai filmművészet nincs kibékülve velük. Míg az irodalmunkban az elmúlt években markánsan megjelentek olyan zsánerek, mint a krimi vagy épp a horror – természetesen magyar szerzőktől –, a mozgókép képtelen meglépni ezt a jócskán időszerű megújulást. Pedig igény és igyekezet is van, de a végeredmény valahogy mindig félremegy (erről itt írtunk bővebben). Cibulya Nikol forgatókönyvíró-rendező horrornak titulált filmje, a Holnap meghalok pedig inkább három hatalmas lépés hátra, mint egy kis tipegés előre. Ennél még az egy helyben toporgás is jobb.

Mit látunk?

Mindenek előtt próbálok rájönni, miről is szól ez az alig másfél óra. Adva van Irma (Kurta Niké), akinek elakad a kocsija a sárban, majd terhesen cibálja át a bőröndjét a fél erdőn, hogy megérkezzen az üres családi házba, a semmi közepén – mindez azért, hogy ne legyen egyedül (hogy miért ne, arról majd később)! Majd, csak mikor már megérkezett, elkezdi hívogatni a legjobb barátnőjét és a féltestvérét, hogy nem töltenék-e vele a hétvégét? Némi passzív-agresszív lelki zsarolás után mindenki megérkezik másnap, és hősnőnk beközli, hogy bizony holnap meg fog halni – legalábbis van egy ilyen érzése. De nem is ezen döbbennek meg a látogatók a legjobban, hanem hogy Irma terhes, és erről senki sem tudott. Hogy hányadik hónapban van, az rejtély, de ránézésre a kilencediknek tűnik – naná, különben nem sok dramaturgiai funkciója lenne egy elhagyatott, gépjárművel megközelíthetetlen házikóban.

Miközben a rég látott legjobb barátnő, annak pasija – akit kéretlenül magával hurcolt – és Irma féltestvére próbálják megérteni, hogy mit is keresnek itt,

Irmát ügyetlen látomások gyötrik egy kislányról, aki folyton-folyvást teát főz.

Közben kiderül, hogy azért retteg attól, hogy elhalálozik, mert az anyja is 34 évesen hunyt el, pontosabban öngyilkos lett. Innen már sejthetjük, hogy a látomásokban szereplő idősebb nő az édesanya, de akkor ki a kislány? Na, tippeljetek! És akkor ezzel most nem spoilereztem, csak leírtam a film elején látottakat, amik majd a „megdöbbentő csattanóhoz” vezetnek.

A karakterek, a párbeszédek, az ív

Ha már szóba került a film első fele, érdemes beszélni az építkezésről, az ívről: na, az nincsen! Az egy óra huszonöt perces játékidő kábé kétharmada olyan, mint egy lagymatag, elnyújtott expozíció: az ember várja, várja, hogy történjen valami, ám

csak a baljós előjelek sokasodnak, és tötymörög a cselekmény

– ez megy egy órán keresztül, hogy aztán egy szürreális tébolyba csapjon át a film. Ez elsőre még jól is hangzik, de sajnos olyan élesen elválik egymástól a kétféle narratíva, hogy nem értjük, hogy jön ez ide?! És ha már szóba került, hogy mije nincs ennek a filmnek, van még valami, ami nagyon hiányzik: a hangulat. Ez pedig egy horror esetében elég csúnya bukta.

Az, hogy Cibulya Nikol azt gondolja, hogy úgy kell baljós hangulatot teremteni, hogy

• üres erdei házat mutat,
• meg egyetlen asztali lámpa fényével félhomályba burkolt helyiségeket,
• no meg sötét erdőt,
• miközben kopogás hallatszik mindenhonnan,

nem is áll távol az igazságtól, hiszen megannyi klisét vonultat fel – csakhogy még azokat se tudja érzékletesen használni. Ahogy a karakterfestés sem valami fényes.

Ennyi negatívum után érdekes, hogy a Holnap meghalok a 40. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a különdíjat az első és második játékfilmek versenyében. Szóval lehet, én látok rosszul valamit, de nagyon úgy fest, hogy itt nincsenek megírva rendesen a karakterek. Ott van mondjuk Quentin Tarantino, vagy Guy Ritchie, akik több tucat karaktert mozgatnak egyetlen filmben, és még az utolsó mellékszereplőbe is képesek életet lehelni.

A Holnap meghalok összesen öt szereplőt mozgat – ha a látomásokat nem számítjuk bele – és egyik sincs igazán kidolgozva,

emiatt nem is nagyon van mit eljátszaniuk a színészeknek, csak evickélnek jelentről jelentre. Az meg ugye elég nehéz, hogy mondjuk eljátszod, hogy meglepődsz valamin, de mivel nincs kitalálva a karaktered, nem tudod, hogy miként is kéne meglepődni. Aztán átabotában mindenki teszi a dolgát, ahogy tudja. Ebből aztán elég érdekes megnyilvánulások születnek, ami annak is köszönhető, hogy a párbeszédek is borzalmasak, és hasonló minőségben lettek előadva.

A filmet nézve eszembe jutott a L’art pour l’art Társulat egyik szkeccse, amihez nem is fűznék semmit, inkább nézzétek meg:

Na, majdhogynem ebben a stílusban van előadva az egész film:

minden érzelemtől mentesen mondják fel a színészek a lózungokat.

A Holnap meghalok ahhoz képest, hogy horrorfilm akar lenni, cseppet sem félelmetes, és még csak nem is ijesztő. De elgondolkodtatónak se mondanám, mivel a múltfeldolgozásról és szembenézésről tett állításait sokan megfogalmazták már ennél jóval frappánsabban. Mint minden horrornak, ennek is vannak áldozatai, ám ezúttal ezt a szerepet a nézők töltik be.

Vannak bajok...

Mikor látunk végre egy tisztességes magyar sci-fit és horrort?

A magyar filmipar nincs jó viszonyban a zsánerfilmekkel – ez újból és újból kiderül.

Tovább