Kockázatos műfaj a sírás a filmekben. Mi sem egyszerűbb, mint hagymát dugni a színész orra alá, és egy könnyes jelenettel facsarni ki a nézők szívét. Amikor működik, akkor nagyon működik ez a húzás, sokszor azonban nem sikerül eltalálni az egyensúlyt, és kínossá vagy akár röhejessé is válik a szívszaggatónak szánt jelenet. Mutatjuk az elrettentő példákat.

Pókember-trilógia

Senki nem bőg úgy, mint Tobey Maguire, aki mind a három Pókember-filmben megvillanthatta ezt a szuperképességét. Biztosak lehetünk benne, hogy amikor éppen nem pókgúnyában verekszik, akkor éppen görcsbe rándult arccal szenved. Peter Parkert persze azért is szeretjük, mert mélyen emberi karakter, aki nem fél kimutatni az érzéseit, mégis van valami kényelmetlenül fura a könnyező Maguire-ben. Viszont pont ezért valóságos is a produkciója, hiszen a sírás általában csak a romantikus hollywoodi filmekben néz ki jól, a való életben a bőgő ember groteszk látványt nyújt. Maguire úgy látszik tudja ezt, olyannyira, hogy még mém is lett a sírós fejéből.

The Room

Tommy Wiseau szörnyszülöttje minden idők egyik legviccesebben rossz filmje, hogy miért, azt megírtuk mi is, James Franco pedig még egy filmet is készített a The Room forgatásáról A katasztrófaművész címmel. A The Room többek közt azért olyan borzalmas, mert rendezője, aki egyben a főszereplő is, be van oltva a színészmesterség, sőt úgy általában az emberi érzelmek ellen, így aztán amikor a finálé nagyjelenetében sírnia kellene, horrorisztikus lesz a végeredményt.

A sztori szerint Johnnyt elhagyta a menyasszonya, a legjobb barátja pedig utálja őt, dühében és elkeseredésében ezért szétveri a hálószobáját. Közben elvileg sír, a gyakorlatban viszont nem nagyon lehet értelmezni, amit Wiseau ezen a címen előad valahol a szarvasbőgés és a halálhörgés közt félúton.

A vámpír csókja

Az Oscar-díjas ripacskirály, Nicolas Cage számtalan elképesztő túltolással megörvendeztetett már bennünket az évtizedek során, de egyik fő műve kétségkívül A vámpír csókja, amelyben bekattant vérszívóként rendez ámokfutást. Több „sírós” jelenete is van, az egyikben végezni próbál magával, de nem sikerül neki (a fegyverben vaktöltény van, de ezt ő nem tudja, azt hiszi, azért képtelen az öngyilkosságra, mert vámpír), és ami ez után következik, az szavakkal leírhatatlan. Valamilyen mélyről feltörő bizarr ugatásra hasonlít a bőgése, amik közt még hatásszüneteket is tart. Nehéz elképzelni, hogy ezt komolyan gondolta. (Cage a saját színészi stílusát „nyugati Kabuki színháznak” hívja, erről itt beszélt bővebben.)

Harry Potter és a Tűz Serlege

Daniel Radcliffe-nek a Harry Potter-sorozat címszereplőjeként az évek során egyre komplexebb érzelmeket kellett megjelenítenie, és az emlékezetes pillanatok mellett akadnak olyanok is, amikor (még) nem sikerült teljesen felnőnie a feladathoz. Ilyen jelenet az, amikor Hogwartsba visszateleportálva szembesül barátja, Cedric Diggory halálával, és elkezd kontrollálhatatlanul zokogni az élettelen test fölött az éljenző tömeg gyűrűjében. Az epizód kényelmetlenül hosszúnak hat, amin nem segít az sem, hogy megjelenik a Cedric apját alakító Jeff Rawle, aki még jobban túljátssza a szerepét.

A csodálatos Pókember 2.

Úgy látszik, nincs Pókember vigasztalanul zokogó Peter Parker nélkül, mert Andrew Garfield is kénytelen volt kiüríteni a könnycsatornáit. Az alakításával önmagában talán nem is lenne semmi baj, csak a körítés szerencsétlen. A sztori szerint Peter barátnője, Gwen Stacey (Emma Stone) a mélybe zuhan, és bár Pókember hálója megfogja a testét, a néző számára egyértelmű, hogy mire hősünk odaér, már nem él. Garfieldnek ennek ellenére azt kell ismételgetnie hosszú másodpercekig zokogva, hogy „Maradj velem”, és még egy „Kérlek, ne!”-t is bedob. A jelenet ettől egyszerre lesz drámai és kínosan közhelyes.

Moulin Rouge

Baz Luhrmannról nem a kifinomultság vagy a realizmus jut elsőként eszünkbe, amivel nincs is semmi baj, az ausztrál rendező a színes és harsány stílusa miatt lett az, aki. A Moulin Rouge is ebbe a kategóriába tartozik, itt ráadásul indokolja is a túltolást a mulatóközeg. A film vége felé mégis van egy pillanat, amikor a kevesebb talán több lenne. Ewan McGregor a szerelmét gyászoló Christian szerepében először csak hangosan szipog, majd egyre jobban átadja magát a gyásznak, és a végén már a fejét hátrahajtva, arcát az ég felé fordítva zokog, miközben még mindig a rózsaágyban fekvő Satine testét szorongatja. Ez talán a legviccesebb része a filmnek, pedig vannak benne olyan jelenetek is, amelyeket tényleg viccesnek szántak.

Jelek

Van, amikor a jóból is megárt a sok. Mel Gibson, Joaquin Phoenix, Abigail Breslin és Rory Culkin külön-külön is jó színészek, és megy nekik a hiteles filmes sírás is. A fő probléma az, hogy M. Night Shyamalan ufós thrillerében egyszerre kell produkálniuk magukat. A sztori szerint a család abban a hitben ül le az asztalhoz, hogy ez lesz talán az utolsó közös vacsorájuk, mielőtt az idegenek inváziója elpusztítja őket. Mindenki sír (Gibson bónuszként elkezdni agresszíven szurkálni a villájával az ételt), de így együtt ez már sok, drámaiból kínosba fordul át a jelenet.

Rocky III.

A Rocky-sorozatban akad jó néhány megható pillanat, az egyik legmegrázóbb pedig akkor érkezik el, amikor a legendás bokszoló kénytelen elbúcsúzni szeretett edzőjétől, Mickey-től. Stallone valójában soha nem volt kiemelkedő színész, de mindig ismerte a saját határait, itt viszont túlvállalta magát. Nagyon tehetségesnek kell ahhoz lenni, hogy egy több mint 90 kilós, philadelphiai akcentusú, pépesre vert arcú bokszoló zokogása ne forduljon át önparódiába, itt viszont ez történik, hála annak, hogy Stallone úgy sír, mint egy özvegy a temetésen.

Armageddon

Michael Bay akciófilmjének egyik érzelmi csúcspontján Ben Affleck karaktere öngyilkos küldetésre indulna, hogy megmentse a Földet egy aszteroidától, leendő apósa, a Bruce Willis által alakított Harry azonban átveszi a helyét az akarata ellenére. A jelenetben együtt kellene éreznünk a síró férfivel, de ezt Affleck alakítása eléggé megnehezíti, mert a kiabáló és toporzékoló színész túl harsány gesztusokat használ. Nem segít az sem, hogy kontrasztként láthatjuk, hogy Bruce Willis mennyivel árnyaltabban tudja ugyanezt megjeleníteni.

Az 50 első randi

A legtöbb béna sírós jelenet azért vicces, mert eredetileg nem annak szánták, de persze vannak kivételek. Adam Sandler romkomjában a színész által alakított Henry azért kezd el veszett kecske módjára bőgni egy kajáldában, hogy felkeltse egy nő (Drew Barrymore) figyelmét. Más valaki filmjében ez egy szimpla, pár másodperces geg lenne, de Sandler mint a kínos humor koronázatlan királya természetesen olyan hosszan elnyújtja, hogy az már a nézőnek is fizikai fájdalmat okoz.

via: Looper