Épül a gigantikus MonsterVerzum, és visszatér a legnagyobb szörny, kedvenc atommag-hasadás leheletű gigászgyíkunk, hogy egy seregnyi böhöm nagy ellenféllel küzdjön meg, mi pedig kicsit elveszünk a szörnyek között.
Amikor annak idején a Legendary Entertainment a Warner Bros stúdióval karöltve belevágott a saját, úgy nevezett MonsterVerzuma megépítésének, nyilván erősen akartak kezdeni, és a Godzilla (2014) erős is volt, de sokan nem szerették. Gareth Edwards munkájára több panasz is volt, de elsősorban azt hozták fel ellene, hogy a címszereplő gigahüllőt alig lehetett látni. Nem számított, hogy az előző 31(!) Godzilla-filmben rendszerint csak ennyit vagy még kevesebbet mutatták, és az sem, hogy műfaji alapszabály, hogy a legnagyobb ászt nem szabad korán elsütni, a legszörnyebb szörny pedig pont attól olyan hatásos, hogy csak keveset mutatják, a rajongók és a jegyvásárlók szava szent. Ezért aztán a Godzilla II – A szörnyek királya nem csak a picit újradizájnolt Godzillából zúdított ránk egy hatalmas adaggal, de a többi szuperszörnyből, vagyis kaijuból is, csak az a baj, hogy a több nem biztos, hogy jobb, és az is, hogy nem mindegyik titán sikerült elég jól.
Egy kis visszaemlékezéssel nyitunk az előző részből: Godzilla éppen San Francisco romjain gázol át, hogy leszámoljon ellenségeivel, és a romok között ott marad a Russell család egyik gyermeke. És történetesen tudósokról van szó, az anyuka (Vera Farmiga) nem csak a titánok monitorázásával és kordában tartásával megbízott Monarchnál dolgozik, de különböző hanghullámok felhasználásával kifejlesztett egy olyan kütyüt, amivel képes lehet irányítani a lényeket. Amikből amúgy összesen 17-re leltek rá, általában hibernált vagy bebábozódott állapotban a világ különböző pontjain, csakhogy, pont, amikor kipróbálja a gubóban lévő óriás molyon, a Mothrán, egy ökoterrorista szervezet lecsap a bázisra, kiirtják a személyzetet, és magukkal hurcolják mind a kütyüt, mind a tudósnőt és annak tinilányát (Millie Bobby Brown). És szépen nekiállnak felébreszteni a szörnyeket, mondván, csak így képesek visszaállítani a természet rendjét.
Az elvált tudós apuka (Mark Russell Kyle Chandler) ezt másként látja. Ő biztos, ami biztos, kiirtaná az összes titánt, főleg Godzillát, de a családja megmentéséért kénytelen együttműködni a Monarchhal, azon belül is az óriáshüllő legnagyobb tisztelőjével, Dr. Serizawával (Ken Watanabe). És persze lassan ráébred, hogy Godzilla az ember legjobb barátja – egyelőre, ahogy egy fontos szereplő figyelmeztet minket, észben tartva a folytatásokat -, de addig meg kell küzdeniük a terroristákkal és egy váratlan szövetségesükkel, illetve túl kell élniük a szörnyekkel való találkozást, élükre a rettentő háromfejű lény, Ghidorah áll, aki kicsit más, mint a többi. És ami azt illeti, Ghidora azért annyira nem rettentő, és itt rögtön kicsit meg is bicsaklik valami.
Persze értem, hogy nem könnyű egy háromfejű lényt úgy megtervezni, hogy ne úgy nézzem ki, mintha egy kevésbé igényes meséből vagy a Trónok harcából lépne ki, és ez a lény pofára tényleg olyan, mintha az utóbbiból ollózták volna ki, megháromszorozott fejjel – ami azt illeti, a terroristavezért, Charles Dance-t, vagyis Tywin Lannistert is a GoT-ből kérték kölcsön, zavaros világmegváltó nézetei és az azok megvalósításához szükséges kütyü viszont a Bosszúállók: Végtelen háborúból lehet ismerős. Merthogy lehet kritizálni az első Godzillát, de annak megvolt a maga lenyűgöző stílusa, Michael Dougherty (Krampusz, Adsz vagy kapsz) rendezése ennél kevésbé egyéni. Dougherty inkább az akcióra ment rá, és mi tagadás, abból jutott elég, sőt, vannak nagyszerű részek – mint a vulkánból kikelő repülő szörny, Rodan szárnyalása és csatája a vadászgépekkel -, de így együtt ez kicsit sok, mert egy ponton túl a dolgok hajlamosak összemosódni.
Van azonban két tényező, ami miatt A szörnyek királya mégis emlékezetes tud lenni: maga Godzilla és Millie Bobby Brown. Az előbbi ugyebár adott volt az első részből, és szerencsére csak annyit módosítottak rajta, hogy mások lettek a hátán a pikkelyek, és továbbra is lenyűgöző, a Stranger Thingsből megismert kiscsaj pedig - és minden tiszteletem Vera Farmigáé és Kyle Chandleré - cipeli a film emberi részét. A vége felé van egy momentum, amikor a zuhogó esőben hátranéz és megpillantja a felé, illetve az ellenség felé csörtető Godzillát, és elmosolyodik, na ez a mosoly visz mindent, ezért megbocsájtjuk a logikai bukfenceket, a felesleges pirotechnikát és minden mást is. És fejben már rákészülhetünk arra, milyen lesz az, amikor egymásnak engedik Godzillát és King Kongot, mert már forog az a film!
Értékelés: 7/10
Lábjegyzetként azt azért a végére tegyük hozzá, hogy a Bear McCreary és Serj Tankian jegyezte vége főcímdal tényleg egy túltolt trágya – még akkor is, ha egy 1977-es Blue Oyster Cult szám feldolgozása.
